Most már biztos, a franciák felvették a kesztyűt, amit Hollywoodból már jó ideje feléjük hajigálnak. Vagy pontosabban az európai egyesült államok filmművészete, élén a nagy hagyományokkal rendelkező francia filmiparral, felvette a versenyt a mozikat elárasztó amerikai filmdömpinggel.
Sziszifuszi, vagy Don Quijote-i küzdelemnek látszott az elején, de kisebb csata(tér)nyerések már adódnak. Amikor Luc Besson Ötödik elemjében igaz, az amerikai Bruce Willis taxija belecsapódik az antiglobalista csuklyások egyik kedvenc célpontjaként is ismert gyorséttermi lánc sárga emblémájába, még csak felszisszentünk, éreztük, hogy ez nem szimpla karambol volt.
Aztán más taxik jöttek, s mentek, Johanna is kardot ragadott, Milla Jovovichból világsztár lett, Jean Renóról nem beszélve, és Ewan McGregor-t se kihagyva, igaz ő angol, de mint később látni fogjuk, ez manapság már nem olyan nagy probléma.
A full digitális Vidocq pedig filmtörténelem, hiszen az első játékfilm, amit teljes egészében digitális technikával forgattak. Pedig a Luc Besson szellemi vezérlete alatt ténykedő filmesek nem találtak ki semmi újat, alkalmazták a régbevált harci trükköt: a saját fegyverét fordították az ellenfél felé.
A hagyományos sémákat: sci-fi, üldözős akció, krimi, pszicho-horror, turbózták fel egy picit, aztán jól nyakonöntötték jófajta speciális, csak az óhazában megkapható humorral, és más ötletekkel.
Nos, a legújabb balhorog Hollywood gyomrán A tökös, a török, az őr meg a nő című... és itt most megállok egy pillanatra, ugyanis nyomatékosan felhívom a mozinéző közönség figyelmét, véletlenül se dőljön be az újabb félresikerült címmagyarításnak.
Én nem tudom, miért versengenek a forgalmazók, hogy ki tud hülyébbnél hülyébb címet adni az éppen aktuális filmvígjátékának! Miért nem jó az, hogy A szelvény. Ha már az alkotóknak is jó volt így. Szóval, tessék figyelni: A SZELVÉNY. Ennyi. És nem öttörököttökös vagy mi. A szelvény. Biléta.
Ha megnézik a filmet, tudni fogják, hogy miért. Elnézést, de muszáj volt kiakadnom. Tehát, itt van a zord telet enyhítendő egy mókás, pörgős, szórakoztató vígjáték, amelyet francia-angol koprodukcióban követtek el, mint ahogy a főcímben is olvasható.
Úgy tűnik, az évezredes francia-angol kutya-macska barátságnak vége, hiszen megtalálták az igazi baleket. Sajátos, vérbő humor, frenetikus szereplőgárda, élén Benoit Poelvoorde-éval (a Pedálkirály, pl.), korunk egyik vezető komikusával, aki a magas szőke férfiból és a handabandázó olasz kisemberből, Robertóból egy elképesztő figurát gyúrt össze.
Olyat, akin akkor is összepisiljük magunkat a röhögéstől, ha nem csinál semmit. Ő az őr, ha már ez van. A tökös Gérard Lanvin, a török, aki nagyon haragszik azért, ha kurdnak szólítják, mégis azt teszik, José Garcia, valamint a nő: Rosy de Palma, a spanyol kultusz-rendező Pedro Almodóvar kedvencei.
A legszomorúbb tekintetű gyilkos, a legkisebb nagymenő, és a legcsúnyább szupermodell, egy csapatban, természetesen mindannyian kiváló komikusok egyúttal, és jól bírják az Alain Berberian és Frédéric Forestier rendezőpáros által diktált fékevesztett tempót. És itt van magának, a 007-es ügynöknek a legnagyobb mumusa, a vasfogú Jaws is, szerepe a filmben legyen titok.
Érdekes módon, nem öregedett, nem tudom, hogy van ez. Meghökkentő digitális trükkök, egy nindzsává alakuló tuareg rablóbanda, sivatagi rallye, fenekestül felforgatott marokkói bazár, valamint egy jól eltalált, félfordulatos kapáslövés, nyilván egy híres focista által elővezetve, őt nem ismerem, mert Johann Cruyffnál leragadtam. Bocs.
Nevetséges film, ez alkalommal jó értelemben véve.
