Ugyanaz a kitörni vágyás, ugyanazok a féken tartott, a felszín alatt azonban fortyogó indulatok mozgatják a nagy francia bűnügyi szakértők utódának, Henri Georges-Clouzot és Jean-Pierre Melville örökösének kikiáltott Jacques Audiard-nak a hőseit. Néhány éve A számat figyeld! szürke kis irodistája pont ugyanarra ácsingózott, mint most a Halálos szívdobbanás hőse, igaz, a szereplők által bejárt utak ellen-tétes irányba mutatnak. Az előző Audiard-thriller irodai lábtörlőnek használt, ráadásul süket titkárnőjét a bűnrészesség élménye szabadította meg felgyülemlett frusztrá-cióitól, a Halálos szívdobbanásban elénk lépő, harminc felé tartó fiatalember viszont a baseballütős ügyintézés világából szeretne vissza-találni a civil szférába. A szemünk láttára igyekeznek felnőni mindketten, egyikük azonban a babaházból menekül kifelé, a másik meg épp a gyerekszoba felé tart: vissza a zongorához, amit az amúgy tehetségesnek tartott tékozló fiú az anya halálával a papa félbűnözői életmódjára cserélt. Ha úgy tetszik, Audiard filmje is fordított útvonalon halad: egy késő hetvenes, új-hollywoodi darab francia változatával van ugyanis dolgunk, azaz ez-úttal nem a franciák dolgoztak a hollywoodi kezek alá, hanem éppen fordítva történt, s Harvey Keitel egykori szerepét igazították Romain Duris-ra. A gyerekképű sztáron némileg lötyög ugyan a bőrkabát és a szerep által megkövetelt kemény külső (hasonlóképpen nem sikerült Duris-nak tavaly a kalandorhős, Arséne Lupin figuráját magáévá tenni), de végül is kellő igyekezettel adja az ellentétes erők vonzásában vergődő figurát, aki egy közeljövőben esedékes meghallgatástól reméli rég eltemetett zongoristakarrierje folytatását. A pénzbehajtásban (is) érdekelt papa és az építőipar árnyékos oldalán tevékenykedő kollégák persze nem nézik jó szemmel hősünk újonnan támadt művészi ambícióit és gyakori zongoraóráit: különösen az előbbi veszi lelkére a dolgot, és olyasféle érzelmi zsarolással hajszolja a fiút saját kétes ügyeibe, amilyenre csak egy szülő képes. Az alvilági hierarchiában a kedves papa valahol a kisiparos szintjét ütheti meg: olyasvalaki, aki már a sarki kuszkuszbár tulajdonosával is nehezen bír el, de az orosz maffiával végképp nem boldogul. 'szintén szólva az öreg néhány jelenésbe sűrített története izgalmasabbnak tűnik, mint a technót Bachra cserélő és az éjszaka közepén pucéran klimpírozó fiú kissé sablonos fejlődéstörténete. Ezt a vesztébe botorkáló, szétesőfélben lévő alakot, akit vélhetően csak rikító sárga zakója tart egyben, régi ismerősünk, Niels Arestrup játssza, aki annak idején a Találkozás Vénusszal című Szabó István-filmben még a széplelkű karmestert adta, mostanra azonban már egy minden tekintetben másfajta súlycsoportba lépett. A Halálos szívdobbanás mégsem az ő, hanem a nálánál jóval eurokomformabb ábrázatú Duris filmje. A nappali izommunka és az éjszakai meddő gyakorlások közt feszülő ellentétek kissé iskolás, de erős atmoszférájú mozija, melynek főhőse a komolyzenét véresen, a fitnesz salátát bagófüsttel fogyasztja. Fene az ízlését.
