L'ecsó, vagyis ratatouille

Természetesen, akár még egy egyszerű pirítóst is lehet csúcsgasztronómiai kifinomultsággal elkészíteni, illetve tálalni, azonban azt azért nem hiszem, hogy egy átlagos francia háziasszony nap, mint nap szarvasgombás kacsamájpástétommal töltött mazsolaborban párolt bébikacsát ad fel a család asztalára. Még azt sem, hogy ünnepnapokon. Úgy gondolom, hogy egy átlagos francia tökéletesen elvan az asztali bor, baguette, sajtok, valami hús vagy hal a tepsibe, mellé dobva zöldségekkel-menün, méghozzá egész életében, és még így is nagyságrendekkel igényesebben és választékosabban étkezik, mint a világ fennmaradó részének összessége, persze szintén átlagolva. Ha a francia valami különlegesebbre vágyik, akkor vendéglőbe megy. Vagy ott van a népszerű, és ennek ellenére remek rajzfilm, a L'ecsó. Vagyis ratatouille (ami nem teljesen vág egybe a mi általunk ismert lecsóval, de ez most jellemezze csak a fordító gasztronómiai igénytelenségét…), na, azt még hozzá tudom képzelni az átlagfrancia menühöz. E mostani filmbéli palota lakója is pontosan arra vágyik, amit L'ecsó, a kis rajzolt konyhatündér is tudott: a sok puccos, cirkalmas, agyonbonyolított és túltervezett ételkülönlegesség helyett, amivel státuszának megfelelően nap, mint nap traktálják, valami régi, otthonos, egyszerű ízeket kapjon. A nagymama konyháját kívánta a Rue du Faubourg Saint-Honoré 55. alatti otthonába. Erre a feladatra a távoli vidéki kisváros panzióját üzemeltető Hortense-t (Catherine Frot) találta legalkalmasabbnak, hogy végül is mi okból, azt elfelejtette orrunkra kötni Christian Vincent, az Ízek palotája rendezője. Hortense természetesen elismert gasztronómiai szaktekintély szűkebb pátriájában, ennyi kiderül a filmből, azonban minden helyi érdekű sztársága kevésnek tűnik ahhoz, hogy a francia köztársasági elnök őexcellenciájának magánszakácsa legyen az Élysée-palotában.

[img id=421761 instance=1 align=left img]Ki bosszantja fel Európa legnagyobb konyhafőnökét?

Az egyértelmű, hogy a konyhakultúrájára oly annyira felvágó franciák fényűző köztársasági elnöki rezidenciájának konyháját nem vezetheti akárki: e filmben például egy kövér, középkorú és meglehetősen arrogáns férfi. A hangsúly az utolsó szón van, valamint azon, hogy nyilvánvalóan komoly szaktekintélynek kell lennie. Az is köztudott viszont, hogy a francia történelem mennyi kemény, öntudatos és harcos nőt adott a világnak – így e film alapkonfliktusa már adott is. A rezidencia dölyfös főszakácsa, aki magát a szakma felkent pápájának hiszi (még az is lehet, hogy amúgy teljes joggal), majd felrobban mérgében, amikor el kell viselnie, hogy főnöke többé nem tart igényt művészetére, hanem egy "falusi konyhalányt" vesz magához, hogy az egy "sarki kifőzde" menüjét szolgája fel neki. A "falusi konyhalány" természetesen azért nem aprózza el, ahogy arra már a "leadben" is utaltam, így a M. Président is tökéletesen boldog választásával, azonban Pascal (Brice Fournier), a dölyfös séf minden titkosszolgálati, konspirációs és intrikus szálat megmozgat, hogy állásából kimozdítsa Hortense-t. Efféle szálak márpedig teljességgel behálózzák az Élysée-palotát…

"Szerelmes a szakácsnő"

Félreértés ne essék, a filmben nincs szerelmi szál, azzal, hogy "szerelmes a szakácsnő" csupán arra utalnék, hogy picit bizony ez a kaja el lett sózva. Bár Hortense egyértelműen főalakja a filmnek, ezt Catherine Frot képes is közvetíteni, méghozzá ízléssel, kevés eszközzel, s a két idősíkon és különböző földrajzi helyen futó cselekmény is már szerkezetéből fakadóan izgalmas és drámai hatást keltő, dráma még sincs a filmben. (Amúgy komédia mégannyira sem…) Hortense teszi a dolgát, legjobb tudása szerint, harcol is igazáért, azonban amikor belefárad, egész egyszerűen otthagy csapot, papot, fakanalat és elmegy az Antarktiszra kantinosnak. Ergo, megfutamodik. Ha nem is gyáván, de (hétköznapi női józansággal) ellép az igazi konfrontáció, ám így az igazi, filmre való történet elől is. Nem véletlenül nem tud mit kezdeni vele a filmbéli ausztrál tévéstáb sem, Hortense története elég soványka. Nyilván érzi ezt a rendező Christian Vincent is, ugyanis az Ízek palotájának érdekesebb részei azok a jelenetek, melyekben a különféle ételalapanyagokról, főzési eljárásokról esik szó, különös tekintettel az ominózus szarvasgomba megdicsőülésére, ami itt egy közönséges pirítóson nyilvánul meg, kvázi katarzisként. Erre viszont azt mondom, hogy annak árából, amit Hortense itt rápakolt egy szelet pirítósra, egy magyar család egy hónapig jóllakik. Szóval, nem stimmel ez…

Kinek ajánljuk?
- Konyhatündéreknek, gasztro-bloggereknek.
- Aki nem látott még szarvasgombát.
- Ebéd/vacsora után lévőknek.

Kinek nem?
- Akiknek megteszi egy hamburger is, a sarki "mekiben".
- Akik filmre, izgalomra, érdekfeszítő történetre vágynának.
- Diétázóknak, dietetikusoknak.

6/10