Wes Anderson nem hazudtolja meg önmagát: bár ezúttal a kalandfilm és a thriller műfajaival kacérkodik, jellegzetes stílusa még mindig a régi.

Szikár életműve ellenére Wes Andersont már jó ideje jelentős független mesterként tartják számon: ha egy újabb filmet csinál, mindig biztosra vehető, hogy valamely nézői réteg részéről azonnal elindul a kultuszteremtés folyamata. Annyi bizonyos, hogy a kortárs indie szcéna egyik utánozhatatlan stilisztájáról van szó. Nemcsak a nagyon eredeti, mesterséges vizuális világ számít kézjegyének; karakterei sem hétköznapiak – legtöbbször marginális pozíciójú különcök, csodabogarak, olykor már-már pszichésen megbillent figurák –, és a köréjük épülő fikciós univerzum is páratlanul sokszínű. Legutóbbi munkája, a Holdfény királyság a 60-as évek amerikai kertvárosában játszódott, s az ifjúsági film és a „menekülő szerelmesek”-történetek motívumait vegyítette. A Grand Budapest Hotel is hasonlóan eklektikus műfajjáték: cselekmény a két világháború közti Európában, egy kitalált törpeállam szívében kavarog, s a direktor ezúttal a komédiába oltott kalandfilm mellett tette le a voksát.

Anderson korábbi alkotásaihoz hasonlóan itt is a vizuális stílus és az atmoszféra vonja delejes bűvkörébe a befogadót. Lehengerlő, ahogy a rendező és munkatársai megteremtik a fiktív közép-európai Zubrowka Köztársaság alpesi hangulatát, és a patinás szálloda egyszerre méltóságteljes, mégis harsány miliőjét. A nézőnek elsőre talán olyan benyomása támadhat, mintha valódi történelmi múltidézésben részesülne, ám Anderson csupán körvonalait ragadja meg a 30-as évek nagypolgári Európájának, hogy aztán kaján vigyorral átrajzolja azokat. Szinte minden egyes enteriőrre vagy külső térre (legyen az szállodai szobabelső, múzeum vagy zord börtönudvar) igaz, hogy összképét tekintve az autentikusság érzetét nyújtja, ám az aprólékosan megválogatott tárgyi részletek már világosan jelzik: egy valóságtól elemelt magánuniverzumban járunk. A rendező igazi érdeme, hogy képes ellenállhatatlanná tenni ezt a magánuniverzumot. Hol az ornamentikus stílusban tobzódik szertelenül (érdemes kiemelni a labirintusszerű, gazdagon berendezett szállodabelsőket), hol pedig a puszta színválasztással kölcsönöz markáns arculatot egy-egy felületnek. A babarózsaszín szállodahomlokzat, a sárga árnyalatokban pompázó porta vagy a tűzpiros, már-már expresszionista ihletettséget sugalló felvonókabin mind-mind ilyen vizuális remeklés.

Talán minden eddigi Anderson-filmből hiányzott a jól szervezett, célorientált történet. A Grand Budapest Hotel alkalmával azonban a rendező konzekvens módon épít a kalandfilm és a thriller bevett és széles körben alkalmazott sémáira. Munkája szinte felvonultatja a két zsáner összes kliséjét, és a műkincsrablás köré összpontosuló történet talán éppen ezért lesz egy idő után önismétlő és bágyasztó. Meg persze azért, mert Anderson sosem precíz műfaji képletek szerint dolgozott, s e terep mindig is idegen volt tőle. Mire eljutunk a végjátékig, egyértelművé válik, hogy a film inkább a menekülés motívumára építő, akcióorientált zsánerek persziflázsa, az összhatás mégsem eléggé meggyőző. A játékos irónia kissé halovány, és a produkció humora is hullámzó minőségű. Hallhatunk néhány sziporkázóan szellemes párbeszédet, de találkozunk elcsépelt vizuális gegekkel, erőltetett vagy épp mesterkélt gesztusokkal, szituációkkal is. A többszintű narráció – mely voltaképpen keretet ad az elbeszélésnek – mesterkélt ugyan, de jól illik a „nosztalgia egy sosemvolt korszak után” koncepciójához. Az pedig külön örvendetes, hogy a befejezésbe az alkotóknak sikerül némi elégiát is csempészniük, finoman ellensúlyozva a majdnem végig uralkodó karneváli hangulatot.

Ha valami, akkor a színészi játék hibátlan ebben a filmben. Ralph Fiennes kolosszális alakítást nyújt az örökifjú, kifinomult modorú, dúsgazdag vénkisasszonyok vérét szívó szállodaportás szerepében. Olyan erőteljes a jelenléte, hogy szinte mindenki mást elhomályosít maga mellett. Az illusztris sztárgárda ugyanakkor kiválóan oldja meg a szellemes epizódszerepeket, az pedig már csak hab a tortán, hogy némelyikük szinte a felismerhetetlenségig el van maszkírozva. Willem Dafoe rezzenéstelen tekintetű gyilkosa, Tilda Swinton kimért matrónája, Harvey Keitel ólomsúlyú börtöntölteléke, Jeff Goldblum rókaképű ügyvédje, F. Murray Abraham kedélyesen anekdotázó hoteltulajdonosa kivétel nélkül emlékezetes kis karcolatok. A Zero Mustafát játszó, fiatal Tony Revolori szintén szórakoztató, ám egyelőre még nem nőtt fel e nemzetközi sztárcsapathoz.

A Grand Hotel Budapest tehát határozottan jó film, még ha néha kicsit unalmas is, és hiányzik belőle az a bizonyos átütő erő, ami igazán nagy alkotássá emelné. Magyar bemutatóját mindenesetre kitűnő érzékkel időzítették, hiszen a mozikban jelenleg ugyanúgy holtszezon van, mint a szebb napokat is látott szállodában – legalábbis az amerikai produkciók terén mindenképpen. Wes Andersont mindenesetre eddig is nehéz volt, ezután is nehéz lesz megkerülni.