Alberto Fasuli fesztiváldíjas filmjében dokumentarista vér csörgedezik. A főszereplő, Branko horvát kamionsofőr Olaszországban. Egy lefele ívelő kényszerpálya az élete. Nincsenek külső események, csak ő és a munkája, mégis társadalomkritika fogalmazódik meg, egy csendes kiáltás.
Alberto Fasuli stílusának előzménye egy egész estés dokumentumfilm. A 2008-as Rumore bianco (Fehér zaj) egy poétikus helytörténeti film a folyó két oldalán, különböző régióban (Veneto és Friuli-Venezia Giulia) élő emberekről.
A TIR szintén csendes, kevés beszédű, bár kirajzolódik egy történeti ív, a film inkább csak láttat, hangos vélemény nélkül végig az ábrázolásra támaszkodik. Vagyis a főszereplő nem káromolja a rendszert, az országot, mégis amiben van, nyomasztó. Branko ex-tanár, a kamionsofőrséget munkája elvesztése miatt kezdte el, de mivel sokkal többet keres, már nem is hagyná ott, annak ellenére sem, hogy gyakorlatilag a családja nélkül éli az életét mindenféle alap komfort nélkül. Elég markáns rendezői döntés, hogy nem látunk semmit a külső helyzetekből, gyakorlatilag végigutazzuk a filmet a sofőrrel. A feleség és a fiú csak egy-egy hang, egy létező és nem is létező család tagjai. S ez a döntés a maga klausztrofób hangulatával tökéletes eszköz a végeláthatatlan szállítmányozások, és a külső valóság, a korábbi élet elhalványulásának érzékeltetésére. Pedig kisebb családi dráma zajlik a háttérben, döntések születnek, élethelyzeteket, változásokat élnek meg a családtagok, de mindez annyira elhomályosulva ér el Branko-hoz, mintha egy másik film jeleneteiről lenne szó.
A rendező, Alberto Fasuli egy interjúban elmondja, hogy honnan jött a TIR ötlete: egyszer rossz vonatra szállt és egy vonatsztrájk miatt esélye sem volt visszajutni csak stoppolással. Egy teherautó vette fel, és ekkor fedezte fel ezt a lemondásokkal teli, mégis valamiért preferált világot. A motiváció a pénz, a kérdés pedig folyamatosan zakatol: megéri?
Branko karaktere semleges, belenyugvó, váltótársa ellentétpárja is egyben: forrong, lázong, hadakozik. Ám az ő életét is csak addig követjük, amíg Branko-val halad, miután kilép a cégtől, nem tudjuk meg, jobban jár-e, mint Branko, aki marad. A film zárásában azonban a képek nagyon beszédesek: az utolsó szállítmány egy rakás disznó, akik után Branko takarítja a teherautót. Majd ugyanabban a ruhában, disznóürüléktől bemocskolódva visszaül, hogy tovább vezessen. Ez Alberto Fasuli csendes kiáltása, ez a kép. Nincs kérdés, így nincs válasz. Nincs változtatás, nincs nagy változás. Ám az idő telik, az élet halad, s közben a résztvétel benne minden pillanatban megtörténik, itt éppen így, vezetve.
