A Dogma-filmekkel kapcsolatosan mindig bujkál bennem valamiféle sanda gyanakvás, s néha már-már azok vélekedésének hiszek, akik az 1995-ben indult, a filmművészet megújítására és megtisztítására vállalkozó "mozgalmat" pusztán reklámfogásnak tekintik. Lone Scherfig filmje ennek ellenkezőjéről győzött meg: a Dogma igenis él, működik, s mint a filmből kiderül, fejlődik is.
Andreas (Anders W. Berthelsen) segédlelkészi állást kap egy dániai városkában. A helyiek nagy várakozással fogadják, mert kiöregedett elődje nem tudta összetartani a közösséget. Az öreg pap még a lelkészlakban tartózkodik, így Andreas szállodai szobát bérel. Hamar összeismerkedik a környék lakóival, s a szállodaportás kapacitálására beiratkozik a közösségi házban tartott olasz nyelvtanfolyamra. Az órákat csupa magányos harmincas látogatja: így kerül össze a rigolyás apjával élő cukrászdai eladónő, a Juventus-rajongó exfocista pincér és a szerelemre éhes fodrásznő. A bátortalan, depresszióval küzdő északi szinglik, melegségre, szeretetre, bátorításra vágynak szürke hétköznapjaikban. Mindezt az olasz nyelv által ébredő vágyakban élik meg, amelyek által egymáshoz is közelebb kerülnek...
Egyik méltatója így ír a filmről: " Az Olasz nyelv kezdőknek új irányba fordítja a Dogma vezérelveit: a kamera helyett a forgatókönyv és az improvizáció garantálja a spontaneitást..."
A találó megállapításhoz toldalékul: a filmiparban a Dogma óta közhellyé lett digitális kézi kamera itt valóban a történet szolgálatába áll, s "saját szemünkké" válva enged közel a színészekhez; talán az sem túlzás: a valósághoz. Hiszen a más kultúrában fogant alkotás oly tisztán az emberi viszonyokra koncentrál, hogy bárki számára könnyen átélhetővé válik a remek színészek által életre keltett történet. Nincsenek drámai túlzások, az átlagember átlagpillanatai jelennek meg utánozhatatlan bájjal: akár saját béna tipródásainkat is felfedezhetjük. Az Olasz nyelv kezdőknek némely pillanatában azt az érzetet keltette bennem, mintha a mediterrán kisvárosi vígjátékok (Csokoládé, Megváltó szex...) paródiája lenne. Azok természetes vérbőségét derűs öniróniával vetíti kisiklott, de nem elveszett hőseire, akik film végének velencei utazásával elnyerik jutalmukat.
A film a 2002-es Titanic Fesztiválon való bemutatóján a hazai film-ítészek elismerését is megszerezte és a fesztivál közönségének szívébe is belopta magát, így nem csupán a magam nevében ajánlom: erre a kurzusra bárki bátran vállalkozhat! A szürke, édes-bús dán hétköznapok derűjébe merülve egy remek filmmel, s talán némi tanulsággal gazdagabban indulhatunk a moziból kedvenc kávézónk felé.
