Szerintem nézzük először a dolog jó oldalát, mi, magyarok - persze tudjuk ezt régóta, csak szerénységünk tiltja feszt hangoztatni - nyelvileg csuda jól állunk, megy nekünk. Van két harmincasnak látszó teremtés, olyan csajosra hangszerelve, ötéves koruk táján, szüleik csomagjaként kidisszidáltak a távoli Kanadába, de most végre visszatértek, egy szem akcentus nélkül: úgy beszélni magyar, mint Péchy Blanka, na jó, akkor Pécsi Ildikó. Ez nem csoda egyáltalán, hiszen olyan országban születtek, ahol mindenki beszél olaszul, ha nem is akcentus nélkül: mi, magyarok különösen a vernisszázs és a Szicsília kifejezések virtuózai vagyunk, természetesen. De ez semmi. Mert Magyarország nagyon szép is, nem csak okos: nálunk található például Szentendre, ahol nemcsak olaszul tud mindenki, de festeni is. Továbbá a Balaton Európa legnagyobb tava, és a Dohány utcai zsinagóga is Európa legnagyobb zsinagógája, melyről híres a világban. Budapest meg egyenesen manyífíkó, manyífíkó veró. És még ez se minden, csak a többi jó hirtelen nem jut eszembe: a nőkről már volt szó. Nincsen tehát más választás: becsüljük meg magunkat! Még szép, egy ilyen marha nagy tóval.

András Ferenc új filmje a fenti kondíciók magabízó tudatában mesél el, majdnem azt mondtam, egy történetet, de az azért túlzás lenne: a jelzett díszletek közt mozgat néhány kifejezetten idiótának ható szereplőt, akik nyilván semmiről sem tehetnek, ha ez vigasz. Így persze nem nagyon marad más lehetőségünk, mint számba venni a filmet kitöltő eseményeket, hátha abból kisül valami. Egy szabadtéri színpadon az Experidance nevű társulat ropja, két olasz - egy kulturális újságíró meg egy ügyvéd - legnagyobb tetszésére, de biztos, ami biztos, honi vendéglátójuk, (Szakácsi) Sándor meg is mondja nekik, névvel, címmel, rendszámmal, hogy ők, mármint a tánccsoport, zseniálisak, különösen a vezetőjük. Mi van? És ez még csak a legelső jelenet. Végig így lesz: a szereplők az esetek kilencven százalékában úgy tesznek, mintha egymáshoz beszélnének, pedig folyamatosan nekünk. Miért, a fene se érti. Miért kell nekem András Ferenc moziban vetített játékfilmjéből megtudni, hogy a mondott tánckar milyen iszonyú jó? De nem is így, mert mondjuk a bemutatott produkció alapján ez távolról sem egyértelmű, hogy is lenne, hisz néhány másodperc csupán, miért kell ezt valakitől hallanom? Mi ez? A mozgóképes tánckritikai értesítő? Vagy egy tiszteletkör a havernak. De ez a "nekünk", ez a legproblematikusabb. Kinek is, ha egyszer piszkosul nem a másik szereplőnek, és nyilvánvalóan nem egy átlagos magyar film, átlagos magyar közönségének, mert erre is megesküszöm. Képzeljük el! Mozgunk a nagy magyar országimázsban, Tolcsvay László zenéjére: kulturális esemény kulturális esemény hátán, táncest, kiállítás, kerti parti, városnézés, Szentendre, Balaton és a szereplők "közérdekű" információkkal traktálnak, épp csak az átkelő hajó menetrendjét nem mondják be, talán azért, mert az még András Ferencnek is hülyén hangzana, hogy ez Európa legnagyobb (legszebb, leggusztusosabb) menetrendje. Nem marad más: az olasz nézők egy jól körülhatárolható csoportozatának van itt beszélve. Leszólva a vászonról. Figyelj, amice! Budapest gyönyörű, a sok ragazza molto bella, iszkoljál az utazási irodádba, és fillérekért rád tör a havaj. Gondolom, rohanni fognak. Pláne, ha a rájuk leselkedő veszélyekre is időben figyelmeztetjük őket. (A magyar csajok ugyan csuda szépek, de egyikük sem fenékig tejfel, az a legkevesebb, hogy gazdag férjre utaznak.) Persze miért kellett a stábnak a festői Agrigentóba vagy hova települnie, hogy ott folytassák ezt a végtelenül kispályás ibuszozást, azt az ördög, ha érti. Hacsak nem unták azt a jaj, de szép Balatont, Európa legnagyobb tavát.

Na, mindegy. A két olasz, kulturálisan a végtelenségig feltöltődve, összekeveredik Ónodi Eszterrel és Gregor Bernadettel: ez mindenki számára további szépségeket és nem várt nehézségeket szül. Ónodi Eszter tapasztalt filmszínésznő, Gregor Bernadett elsőfilmes: a zsöllyéből úgy tűnik, egyformán vergődnek. Értük tényleg kár, de ki válogathat ebben az országban? Ráadásul mindkettejük élete, mire idáig, e szerencsétlen pesti férjvadászatig ér, kész rémregény. Nemcsak a gazdag pasit, hanem önmagukat is keresik, tűnjön ez bármilyen ellentmondásosnak is. Onnan az ellentmondás, hogy nyilvánvaló, azért keresik a pénzes palit, hogy önmaguktól megszabaduljanak végre. Önmaguktól, mindentől, amit harminc évük alatt összeszedtek, vagy rájuk tapadt, még álmaiktól is, ha egyszer azok oly lidércesek. Mi akkor a kérdés: ki vagyok én, vagy ki leszek én? Nem tudja senki: mindkettő.

Féleredmény születik, pontosabban negyed. Egyikőjük egy különösen sikerületlen zárómonológban tudatja velünk (az utószezonra spóroló olasz turistákkal), hogy ő már sejti, alighanem zsidó. Jaj! És kommunista is, már ami a gyökereit illeti. Jaj, jaj! A meskete e pontján viszont már kétségtelenül semmi szükség a két talján csődörre, úgyhogy őket hagyjuk is: szerintem máig főnek a levükben, hogy milyenek ezek a magyar csajok, porkamizéria.

Nos, ha András Ferenc pályáját mint műegészet tekintjük: e darab bizonyíthatóan nem a Veri az ördög a feleségét vonalát követi, az is faktumnak tetszik, hogy nem a Dögkeselyű fonalát veszi föl újra, de a karatézó Bács Ferenc, az lehet, vagy az se, lám alatta is van élet.

De minek kellett ebbe Országh Lilit belekeverni?