Régi vágású akciófilm: semmi csavar, semmi túlzott bonyodalom, csak tűzerő és rossz arcú gonoszok. Ha Bruce Willis szerepelne benne, úgy hívnák, Die Hard 6. És sokkal jobb lenne a legutóbbiaknál.
Emmerich leiskolázta akciófilmben a rendezőtársadalmat. Le-régiiskolázta. A White House Down igazi oldschool darab, a Die Hard, A szikla, a Fegyencjárat és megannyi szép emlékű moziélmény folytatása. Esze ágában sincs felesleges csavarokat kiizzadni, helyette lő (pisztollyal, puskával, közepes puskával, nagy puskával, Abrams tankkal és föld-levegő rakétákkal, mert kicsire nem adunk). És esze ágában sincs összetett hátterű új karaktereket összekínlódni, helyette hozza az örökké beváló figurákat (vagány kislány, problémás apuka, intellektuális elnök, mert azért).
Eredmény: egy csudamód kikapcsoló, vicces, akciódús filmélmény, egy miniatűr remekmű a maga szándékos egyszerűségében. Meg meri tenni a manapság egyre ritkábbat: nem veszi magát komolyan. Kikacsint. Figyu, néző: szórakozz! Semmi több.
Merthogy a realista drámaiság mintha alapkövetelménynek számítana ma. Ez nagyszerű trend a jó írók és rendezők kezében, de mert a B-, C- és Zs-lista is utánozza már vagy egy évtizede, az ember félve ül be a legutolsó kis thrillerecskére is: vajon miféle dögunalmas csavarokkal, könnyes lelki hátterekkel, széllel szemben tíz mérföldről kiszagolható sztorikkal próbálják meg kárpótolni a semmilyen élményért? Nohát Emmerich végre ismét, még egyszer, annyi idő után újra erényt kovácsolt szokásos egyszerűségéből, és odacsapott egyet az asztalra. Odacsapta a kilencvenes éveket. Francnak háttér John McClane-nek: az ő háttere a tűz.
Mondom az összetevőket, és aztán tegye fel a kezét a mozirajongó, akiben nem moccan meg valami. Hétköznapi hős rosszkor, rossz helyen. Baltával faragott képű gonoszok, két arckifejezésük a sanda és a vérszomjas. Repülés az asztal mögé gépfegyvertűz alatt. Bujkálás a liftaknában. És temérdek fölösleges, de iszonyú menő kép Abramsekről, Air Force One-ról, Raptorokról és Black Hawkokról, Az Amerikai Fegyveres Erőkről, amik legalább egyet holtbiztosan tudnak: fantasztikusan kinézni a vásznon. Kéz fent? Ugyan már! Mindenkinek kell néha ilyesmi, és eredetileg — figyeltek, rendezők? — erre való maga az akciófilm, nem pedig mindenféle lélek- és forgatókönyv-búvárkodásra.
A White House Down pedig a maga direkt primitivizmusával annyira tökéletes példája az akciófilm zsánerének, hogy két óra alatt a feje tetejére állította az Emmerichről bennem élő képet. A függetlenség napját imádtam. A Holnaputánt is, bár jóval kevésbé. Az I. e. 10.000 már gyanúsan gyenge volt, a 2012 pedig egyenesen röhejes. Elvesztettük a film egyik megalomániás, faék egyszerűségű, de megbízható iparosát, gondoltam, a legföljebb őhozzá illő Tűzgyűrű kapcsán pedig egyenesen gúnyolódtam vele. Most visszatért. Rendezett egy önmagához méltó darabot, végre.
És volt képe egy direkt utalást beleíratni A függetlenség napjára. Nagy arc vagy, Emmerich, és ezentúl újra szeretlek!
Értékelés: 7/10
