A bomba átmérője ott kezdődik, ahol a Mennyország most véget ér. A palesztin film végén Szaid felül a buszra, hogy a testére rögzített bombát felrobbantsa, a kanadai dokumentumfilmben pedig a jeruzsálemi 32/A-s busz a levegőbe repül. Az összecsengés nem véletlen, az Odeon a kiegyensúlyozottság érdekében vette meg és forgalmazza mind a két filmet.
A palesztin öngyilkos merénylőkről szóló Mennyország most kritikájában azt írtam, hogy Abu-Assad filmje gyáva, mert nem mutatja meg, ahogy Szaid meghúzza az inge alól kilógó madzagot, és ahogy teste a buszon utazók testével együtt szétrobban és szénné ég.
Ami akkor hiányzott, azt bőven pótolja A bomba átmérője. 2002 júniusában Jeruzsálemben a 32/A jelzésű buszon a merénylővel együtt húsz ember halt meg és ötven sebesült meg annak ellenére, hogy az izraeli titkosszolgálatok előre jelezték az akciót.
Ahogy a Mennyország most az izraeli-palesztin konfliktusnak csak a palesztin oldalát mutatta meg, úgy az angol-kanadai dokumentumfilm csak az izraeli eseményekről tudósít. De nemcsak ezért nevezhető nehezen dokumentumfilmnek A bomba átmérője, hanem azért is, mert meglehetősen manipulatív.
A film ugyan valódi dokumentumokon alapul (felhasználták az izraeli hadsereg által rögzített felvételeket, melyeket a bíróságon bizonyítékként mutattak be, a Hamász katonai célú filmjeit és a terrorista saját házi videóit), de nem beszélnek arról, hogy a palesztinok nem jókedvükből robbantják fel magukat, hanem ahogy az a Mennyország mostból és az idézetben szereplő filmből is kiderül, azért, mert úgy érzik, hogy apáik földjét csak úgy szerezhetik vissza, ha fegyverek híján magukból készítenek bombát.
Megnézhetjük ugyan az izraeli rendőrséget, a titkosszolgálatot és a katonaságot, ahogy sikertelenül próbálják megakadályozni a támadást, és megismerhetjük a merénylet áldozatainak családtagjait és rokonait, ahogy megpróbálják túlélni hozzátartozójuk elvesztését, de aztán a jól hangzó és megrázó nyilatkozatokat a hatásvadászat kedvéért többször is leadják.
Megszólaltatják ugyan a másik oldalt, a merénylő Mohamed szüleit, de nem kérdezik meg őket arról, hogy mit gondolnak fiúk tettéről, csak azt, hogy miképpen dolgozzák fel az ügyvédnek készülő fiú elvesztését. Mutatnak egy palesztin fiút, aki legjobb barátját vesztette el az akcióban, de nem kérdezik meg tőle, hogy mi a véleménye a palesztin szélsőségesek harcáról.
Nemcsak sántít, de szinte már tolószékben ül ez a történet. A fentieken túl azért is, mert a legtöbbször nem mutatja meg, ki beszél akkor, amikor a képeken a 32/A-s buszt látjuk elsuhanni, mert a névtelenségbe burkolózó titkosügynök arcát nem teszik felismerhetetlenné, és mert a szálakat úgy mozgatják, hogy az inkább vizuális költeménynek hat, mint a tények elfogulatlan bemutatásának.
Ennek ellenére persze Andrew Quigley és Steven Silver filmje rendkívül sok információval szolgál annak, akit érdekel a világon az egyik legtöbb áldozatot szedő szabadságharc/terrorizmus. Megtudhatjuk például, hogy Izraelben már az is gyanús, ha valaki fut a busz után, hogy a tűzoltóknak papírral kell felitatniuk a merénylet után a busz padlójáról a vért, hogy egy csepp zsidó vér se maradjon temetetlenül, vagy azt, hogy DNS-vizsgálattal már egy másfél centis testmaradványról is megállapítható, hogy melyik áldozathoz tartozott.
Azonban a tisztánlátás érdekében nem árt egymás után megnézni a két filmet, ami azért egy kis szervezőkészséget igényel, mivel az Odeon-Lloyd moziban fordított sorrendben játsszák őket. De ennyit igazán megtehetünk, ha már - a többi forgalmazóval ellentétben - ők legalább fel merték vállalni ezt a témát, és ilyen tisztességesen jártak el.
