A női lélek filmesének kikiáltott Coixet legújabb filmjében nem tud megbirkózni a hatvanas férfi-harmincas nő témával. A Philip Roth regényéből készült Elégiában Ben Kingsley-ből minőségi kurvát, Penélope Cruzból frufrus múzsát csinál, és még csak nem is ez a legnagyobb baj.
Az Elégia főszereplője, a szexuális forradalomról vallott nézeteivel közismertté vált Kepesh (Ben Kingsley) tanár úr sok diáklányt leszakít, mire Consuela (Penélope Cruz) utoléri a végzet asszonya képében. Menthetetlenül beleszeret a nála minimum 30 évvel fiatalabb kubai származású nőbe, de a saját magáról alkotott kategóriái és "rossz angyala" (Dennis Hopper) tanácsára, jól elcsesz mindent. Elveszíti a vágyott nőt, a barátját és saját magát is.
Ben Kingsley az egyik legkarizmatikusabb férfi színész, akit ismerek, de őszintén nem voltam kíváncsi hatvanasokat megszégyenítően kidolgozott testére és őszülő mellszőrére. Valahogy vannak olyan szerepeket eljátszó színészek, akiket megalázó meztelenül mutatni és nézni egyaránt, egy Gandhi, egy Itzhak Stern, egy Roberto Miranda, sőt még Fagin is ebbe a kategóriába tartozik nálam.
Egyszerűen elhibázott lépés volt Kingsley-re osztani Kepesh szerepét. Hiába vállalt már be holt ciki szerepeket és hiába vén kecske a magánéletében, egy Vámpírkirály és három válás, négy gyerek még nem lehet ok arra, hogy intellektuális férfikurvává alázzák színészként. A pengebajusz, a kecskeszakáll, a kopaszra nyírt fej, a szűk pulóver és a nyálcsorgatás szörnyen áll neki.
Ezért aztán nem is illenek össze Penélope Cruzzal, hiteltelen az egymás iránti vágyuk, bánatuk. Nem lehet, hogy ezt nem vette észre senki. Nincs semmi baj Cruzzal, az egyik legintelligensebb jó nő, és még csak színésznőként sem követ el nagy hibákat, egyszerűen ez a két ember túl távol áll egymástól ahhoz, hogy valami összetartozást éreztessenek.
Míg Kingsley Dennis Hopperrel és Patricia Clarksonnal való jelenetei sokkal élettelibbek, hihetőbbek, utóbbinál pedig erotikusabbak is. Nem arról van szó, hogy korban jobban illenek egymáshoz, hanem színészi alkatuk hasonló.
Coixet azt hitte, belelát valamit Philip Roth A haldokló állat című regényébe, és ezzel nagy hibát követett el. Problémás szerkezeti aránytalanságok vannak ebben a sztoriban, a no name romantikus vígjátékokat idéző bevezetés bőven túltesz a film felén is, a már-már orosz klasszikussá váló tárgyalásra és a coixet-es hangulatokra alig jut idő. Az első órában történő eseményt tíz percben is elég lett volna, az utolsó negyvenből pedig nyolcvan perc lett volna az optimális.
Az a nő, aki megrendezte a Szavak titkos életét, Az élet nélkülemet, úgy tűnik, hogy elvesztette időérzékét, és az emberi lélek mélységei iránti fogékonyságát. Isabel Coixet-hez ez a film nagyon kevés. Senki sem kívánhatta, hogy ez így legyen, 5/10.
