Ezúttal Meryl Streep bújt egy öreg, lehasznált rocker megviselt bőrébe, és a héten mozikba került Dübörög a szív kapcsán megnézzük, ki más kovácsolt előnyt a lepattant koros zenészek megformálásából, és elég sokan, hiszen, ahogy mondják, minden zenész színész akar lenni, és minden zenész színészt akar játszani.
Danny Collins (2015)
Danny Collins az öregedő rocksztár régi slágereivel haknizik. Úgy tűnik, mindene megvan: pénz, hírnév, gyönyörű menyasszony és még mindig megtölti a stadionokat rajongóival. A hajdani vad rockert a kemény évek, félresikerült kapcsolatok és az esténként újra meg újra előadott nóták kikészítik. Amikor menedzsere megmutat Dannynak egy levelet, amelyet John Lennon írt neki 40 évvel ezelőtt, úgy dönt, ha kicsit megkésve is, de megfogadja példaképe tanácsát és mostantól azt teszi, amit a szíve diktál – például megkeresi már felnőtt fiát, aki viszont hallani sem akar róla. A ripacskodás mindig is közel állt hozzá – de nem mindig állt jól neki -, így Al Pacino könyökből rázza ki a szerepet, csak azt nehéz elhinni neki, hogy valaha is tudott énekelni
Maisie tudja (2012)
A hétéves Maisie a szüleivel él New Yorkban, anyja, Susana öregedő rocksztár, apja, az angol Beale pedig műkereskedő. Igazából mindig is magukkal és egymással voltak elfoglalva, elhanyagolták a kislányukat. A kapcsolatukat kikezdte az állandó veszekedés, végül elválnak egymástól, és megindul a harc Maisie elhelyezési jogáért, amit az apa nyer meg, hisz az anya állandóan turnén van, nem leet mindig a gyerek mellett. Aztán két szülő új partnert talál, és ez mindent megkavar. A rocksztár ezúttal Julianne Moore, aki ugyan meg sem próbál kemény vagy karcos lenni, de neki mindent elhiszünk, mert ő Julianne Moore, generációjának legjobb színésznője.
Helyben vagyunk ( 2011)
Ha a listáról bárki is elviszi a pálmát a kiégett, használhatatlan rocker megformálásáért, az Sean Penn, mint Cheyenne, az öregedő, maga elé motyogó, még mindig hat kiló sminket és feketére festett, de ritkuló hajkoronát viselő egykori sztár, ai valamikor együtt énekelt Mick Jaggerrel – vagyis Jagger énekelt vele, ha őt kérdezzük. Hősünk visszavonult, és már semmi örömöt nem talál az életben, de amikor rég látott apja halála után megtudja, milyen kínokat kellett kiállnia neki Auschwitzban, úgy dönt, befejezze azt, amibe apja belekezdett, és felkutatja annak egykori kínzóját, egy, Amerikába menekült náci háborús bűnöst. Ne feledjük, a filmzenét David Byrnie írta a The Talking Heads-ből, és őt is láthatjuk a filmben.
A lankadatlan - A Dewey Cox sztori (2007)
Ha a kissé megerőszakolt magyar címből ez nem derül ki, természetesen a Johnny Cash életrajzi film, A nyughatatlan paródiájáról, vagy inkább erre épülő szatíráról van szó, ahol a címszerepet a teljesen kortalan és messze nem rocksztár alkatú John C. Reilly viszi. Ő Dewey Cox a zenetörténet legtökösebb rockere, akinek a dalait egy egész nemzet hallgatta. Pályafutása alatt három feleséget fogyasztott el és négyszáztizenegy nővel bújt ágyba, de igazán csak egyet szeretett. Összesen harminchat gyereke született, közülük tizennégy házasságon kívül. A szex és a gyerekcsinálás mellett kipróbált minden piát és létező kábítószert, mégis valóságos nemzeti hős lett. Aztán valami eltört – és innen válik minden még viccesebbé.
Igazából szerelem (2003)
A film minden romantikus vígjáték Csimborasszója, és mint ilyen, egy igazi habos nyáltenger, annak ellenére is – vagy pont azért -, hogy rengeteg nagyszerű színész játszik benne. Egy dolog azonban megmenti az egészet, mégpedig Billie Mack, a lepattant rocker, aki fénykorában sem lehetett nagy szám. Ő az, aki azt a bizonyos karácsonyi dalt énekli, ő az, aki gond nélkül bevállalja, hogy gerinctelen és már mindent csak a pénzért csinál, aki rühelli a nyálas fiúbandákat – és ebben igaza is van -, és aki mindenkit arra biztat, váljanak rocksztárrá, mert akkor ingyen kapnak drogot. Ehhez persze Bill Nighy tipikus brit alakítása is kellett, és persze neki is jut egy kis könnyes, megható rész, amikor összeborul a mellette végig kitartó menedzserével, de annyi baj legyen, neki belefér.
