A kis Frodo nagyra nő és ellátja a bajunkat. A Huligánok egy korrekt küzdősportfilm, na nem a távol-keleti akrobatika vonalán, hanem a söröskorsóval csapj ide, csapj oda küzdelmek baljós világában. Óda az asztallábhoz, ami fejbevág.
A Harcosok klubja óta máshogy nézünk az öncélúnak tűnő erőszakot alkalmazó filmekre: Brad Pitt és Edward Norton óta tudjuk, hogy a belemenős, arccsonttörős és gerincroppantós, vérben tobzódó test-test elleni küzdelem a fogyasztói társadalomba belecsömörült polgárok önkifejezési eszköze is lehet. Akár.
A Huligánok főszereplője Elijah Wood. Egy kirúgott harvardi diákot alakít, aki Amerikából a brit-szigetekre repül, rokont látogatni és bút felejteni. Itt belecsöppen a focihuliganizmus romantizált mindennapjaiba, a helyi kemény csávók közé, akik hamarosan egyenjogú tagként fogadják. Kivéve egyvalakit, aki a szarkeverés dramaturgiai szabályai szerint áskálódik ellene. Sok verekedés következik, szurkolótábor szurkolótábor ellen, taknyig-nyálig véresen, ami csak belefér.
A Huligánok alapvetően a romantikus oldaláról fogja meg a meccsek előtt, után és közben randalírozók lelkivilágát. Az egész itt nem más, mint sajátos küzdelem a respektért, sőt, munka és önkifejezés. Meg kell ruházni a rivális bandákat, lehetőleg úgy, hogy minél nagyobbat szóljon. A film egy ifjúsági kalandregény árnyaltságával mutatja be a Green Street Elit erőszakos mindennapjait, de nem ezért szeretjük.
Elijah Wood elég nehezen hiteti el, hogy eminens harvardi diákból seperc alatt brutális utcai harcos lesz, de egy idő után ez nem is számít, mert rajta kívül minden huligán-karakter a helyén van. Különösen igaz ez a társfőszerepet játszó Charlie Hunnamra, aki egyszerre adja a kőkemény bunkót, az érzőszívű barátot és a karizmatikus bandavezért. A színész tökéletes a szerepre, érdemes még az orgánumára figyelni, ahogy gyönyörűen hangsúlyozva, orrsövényből mondja a fakkjút.
A film tobzódik az ügyesen megoldott és hiteles zúzásokban, a közelharc sajátosan európai (ne várjunk kung-fut!) bemutatásában, a kamerára freccsenő vércseppekben. Akad néhány érdekes gyorsítás és lassítás, amik ugyan a gagyi határát horzsolják, de azért általában működnek. Csakúgy, mint az aláfestő zenék, amik tempóban és hangulatban remekül illenek az erőszakjelenetekhez. Egyetlen helyen nem működik a zene, sőt, egyetlen helyen botlik meg a film egésze is: ez a pátosszal teli utolsó nagyjelenet, a heroikus leszámolás a legnagyobb riválissal.
Itt megdöccennek az arányok, giccsbe hajlik a férfiharc és a körkörös bosszúállás egy pillanatra, de aztán győz az arányérzék és visszacsatol a film a jól megoldott akciószcénák felé.
A Huligánoktól ne várjunk mélyértelmet és oknyomozást a focihuliganizmus mibenlétéről: ez egy kicsit szentimentális, de jó ritmusú akciófilm. Se több, se kevesebb. És legalább nézhető.
