Annyi szó volt már erről a filmről széles-e sajtópalettán, hogy gyávaság lenne nem beleugatni. Kiderült, hogy a szerbek, különös tekintettel a fiatalokra, érzéketlenek, hogy sírva kell fakadni, még a nagymamát is rászoktatják a kokainra, legalább utolsó évében érezze jól magát, ha már az elmúlt százban nem ment. Azt is állítják, hogy a film túl profi, és ezért veszélyes a morális üzenete: nekem legalább jó volt, leszartam a politikát egy csíkért. Szóval telibe trafált a jelen kultusztalan szerb filmművészet, de ezért kár a Mechanikus narancsot ehhez képest családi mozinak nevezni. Nekem sokkolóbb az utóbbi, pont az áttételei miatt. Itt meg ez van, a durva balkáni kandi kamera, filter nélkül, a vászonról ránk vicsorgó Töki bácsi meg a belgrádi szlengje. Nem fikció. Akció. A fiatalok azon dühöngenek csak, hogy nem a törzsplazában vetítik a napi adrenalinszükségletüket. A film után nem nyúkolhatják le egymást zavartalanul. Néhány éve egy barátom, akit ráadásul Pinkinek hívnak, mint az egyik főszereplőt, egy kocsmai verekedés mellett gyalogolva magyarázta el, miből áll a háború. Megszűnik a törvényes rend, és nem a katonáktól, hanem a falusi szomszédtól kell félni, aki ellened fordul egy pohár borért. Nem lesznek morális problémái a gyilkolással, ugyanis nincs morál. Ezért még moziba sem kell járni, csak ha nem bírjuk megállni.
