Az alapján, ahogy az Edenben bemutatják, a DJ-k élete teljesen átlagos polgári tevékenységnek felel meg. Ez a megközelítés a film legnagyobb erőssége és legnagyobb gyengéje is egyben – mindenki döntse el, hogy ez alapján megtekintésre érdemesnek tartja-e.
A francia techno (avagy nu-disco vagy eurodisco) egy jelentős, bár talán átfogóan kevéssé vizsgált zenei irányzat. A kilencvenes évek közepén indult, máig létező stílus legismertebb jegye a gépi hangokból kinyert filterekből megalkotott zenei harmónia, amelyet elismert énekesek többnyire kifejezetten egyszerű, ismétlődő szövegekei kísérnek. A popzene részévé vált irányzat számos slágert adott elsősorban Európának, de néhány esetben a világnak is. Ide tartozik Modjo Lady-je, a Stardust Music Sounds Better with You–ja, Bob Sinclar Love Generationje, vagy azok a kortárs slágerek, amelyeket már inkább az indie szcéna karolt fel (M83 – Midnight City, Cassius – I Love You So, Justice – D.A.N.C.E.). A stílus leghíresebb képviselője azonban mindmáig egyértelműen a Daft Punk.
Az említett és a filmben mellékszereplőként megjelenített ikonikus DJ-duóhoz hasonlóan az Eden főszereplőei is huszonegynéhány éves korukban összeállnak, és létrehozzák a Cheers nevű formációt. Paul (Félix de Givry) számára így a zene életének legfontosabb részévé válik, fellépései kellemes sikert hoznak, amelynek szárnyán még New Yorkba is eljut. Csakhogy eközben a kapcsolatai rendre zátonyra futnak, és korábbi írói ambíciója is a lemezlovasság áldozatává válik.
Paul élete a zenei filmek hagyományos dramaturgiáját követi: a tehetséges zenész összeroppan a hírnév hatására, a művészi sikerek nem képesek kompenzálni a különleges életforma nehézségeit. Ezt állítani az Eden történetéről azonban félrevezető lenne. Tegyük hozzá mindenhez a közepesen, a halvány vagy a viszonylagos jelzőket: a közepesen tehetséges zenész összeroppan a halvány hírnév hatására, a közepes művészi sikerek nem képesek kompenzálni az életforma viszonylagos nehézségeit.
Ráadásul jelen esetben a főhős életformája még csak nem is különleges, legalábbis ahogy a filmben láttatják. Paul még kinézetre is a szomszéd srác, aki például szakmájához képest mondhatni egészségesen kábítószerezik. Csak bulikban egy kis kokain, fű soha. Nyoma sincs a Berlin Calling DJ Ikarusának önpusztító, dekadens életvitelének, ahhoz képest egészen kispolgárinak tűnik a lemezlovas szakma. Óriási ziccer ez a filmkészítők részéről, hiszen napjaink legfontosabb popzenei jelensége a DJ-k túlsztárolása: gondoljunk csak a Sziget elmúlt éveinek zárókoncertjeire, ami lényegében nem más, mint egy play gomb megnyomása az Apple legújabb laptopján.
Aki az utóbbi jelenség mögött álló folyamatok feltárását várja az Edentől, azt óriási csalódás éri majd. A film értékei a tévképzetek és a sztárkultusz mögött húzódnak: egy olyan fiú életét látjuk, aki egy közülünk, az a bennünk szunnyadó művész, akit elnyomtunk, amikor a biztos megélhetést és a jól fizető munkát választottuk. Az örökifjú Paul élete épp azért irigylésre méltó, mert emberi, mert túlzásoktól mentes. A karakterek szépsége is azért valós, mert nem eszményített. Ilyen értelemben tehát az Eden tökéletesen ellentéte bármely hollywoodi zenész filmnek. Központi gondolata, hogy örökifjúság nem létezhet: akármennyire is olyan külsőleg a főhős (Félix de Givry tökéletes választás volt), és akármennyire is ragaszkodik ehhez az életformához, utoléri az elkerülhetetlen végzet. Felnő.
Mindent egybevetve nekem kevés lett az Eden. A néhány emlékezetes jelenet mellé legalább annyi kínos jut. Mégis ami a legjobban hiányzik belőle, az a sallang. Valami olyan cifraság – akárcsak egyetlen buli –, amit még nem láthattunk soha filmvásznon. Egy eleme van, amit magunkkal vihetünk a mozi után: a kifogástalan, különleges és emlékezetes filmzene. Én ezt ajánlom belőle: Kings of Tomorrow – Finally.
