Orwell meets Twilight

Amikor a szerelmes vámpírok rajongói rájönnek, hogy elmúltak 18 és még nem lettek öngyilkosok, talán elkezdenek érdeklődni tágabb társadalmi kérdések iránt is. Ilyenkor nem kell fejest ugrani a politológiába, kezdetnek Suzanne Collins regényei is megteszik.

Ez erről szól

Vannak ezek az óriásplakátok szerte az országban, legalábbis most, amikor ezt írom, ezt, ami akkor is itt lesz, amikor a reklámozott műsorra már senki nem fog emlékezni, vagy ami rosszabb, fognak és vissza is sírják, szóval az Éden hotelről van szó, amelynek marketingesei kitalálták ezt a MEG, ÁT és KI igekötőkkel játszó hirdetést, amihez a cselekvést tessék hozzámondani. Valahol ötletes, mégsem tudok mosolyogni, hiszen mérhetetlenül cinikus, ha úgy nézem, akkor önironikus, de inkább elkeserítő. Félre ne értsen az olvasó, 2012-ben én már tutira nem állok neki felháborodni, ott vannak arra a megfelelő hatóságok, egyébként is a kenyér és a cirkusz évezredekkel ezelőtt kivívott státuszát semmilyen hegyibeszéd nem fogja felülírni, hiszen már a hegyibeszéd maga is a cirkusz része.

[img id=345551 instance=1 align=left img]Suzanne Collins utópiája kapcsán ambivalensek az érzéseim. Egyrészt a moziközönségnek a Schwarzenegger-, illetve Stephen King-féle Menekülő ember sejlik fel, ami épp úgy egy súlyos társadalomkritikát fogalmazott volna meg, ha aztán nem választotta volna mégis inkább az akció, vagyis a cirkusz műfaját, ahogy tette ezt Az éhezők viadala is. (Vicces, ahogy Arnoldék '87-ben már egy figyelmeztető torz karikatúráját festették meg annak a műsortípusnak, amelyről nekünk a világnak ezen a felén még vagy húsz évig elképzelésünk sem volt.) A kommercializálás oltárán ráadásul szinte minden vért kiszipolyoztak a képekből, inkább jöjjenek a tinik tömegei, gondolta a stúdió, minthogy fennakadjanak a korhatárbesoroláson, s mondanunk sem kell, mennyire herélték ezzel ki a hitelességet. Mégiscsak mészárlásról van itt szó. Az írónő egyébként az igen véres jeleneteivel három kötetet is megtöltött, vagyis a kiválasztottak csatáját követően még két részen át értekezik erről az utópikus társadalomról, amelyben az éhező tömeg áll szemben egy machiavelista diktátorral.

Pirkadat

Sokszor leírtam, de nem érdekel: a kezét kéne eltörni minden rendezőnek, amelyik azt hiszi, a kamera rángatásával lehet a legjobban átadni a menekülés és a harc közben eluralkodó félelem hangulatát. A moziból kifelé jövet most is hallottam a hátam mögött olyan beszélgetést, miszerint "túl közel ültünk, az volt a baj…" – vagyis az önbizalomhiányos néző szegény még mindig magában keresi a hibát, mert el nem tudja képzelni, hogy ez a kreténség tényleg megtörténik. Tessék öntudatosnak lenni és ilyenkor fütyülni. Adja az isten, hogy a folytatásokat már más készítse el, vagy ahogy a film és benne a játék szlogene mondja: "Soha ne hagyjon el a remény". Ez egyébként amilyen béna mondat, annyira sulykolják az első harmadban, mert a szlogeneket már csak így érdemes használni. Visszatérve azonban arra, hogy miért is nehéz picit elhelyezni magunkban Az éhezők viadalát. Leginkább mert valamiféle kult akar lenni, de nem úgy, ahogy a Drive, menő figurákkal, inkább úgy, hogy az Alkonyatból (azzal együtt) kinőtt közönség találjon magának valami hasonlóan sötét tónusú, de valamivel már gondolkodtatóbb matériát, vagyis ami "kultikus", így idézőjelben, egy bizonyos réteg körében.

Lesz ez még így se

Találó ugyanakkor az egész kornak, a társadalmi berendezkedésnek a megfestése. Túl azon, hogy az egész eredettörténetet viszonylag hamar ledarálják (egyszer már fellázadtak a zemberek a Kedves Vezető ellen, de a forradalmat leverték, és a béke helyreállításának tiszteletére rendezik minden évben ezt a bizonyos modern gladiátor-tornát), izgalmas és félelemkeltő, hogyan viszonyulnak mindehhez a polgárok. Nyilván úgy, ahogy a ma embere a ma tévésztárjaihoz, akiket azért emeltek ki a névtelenségből, hogy aprópénzre váltsák emberi méltóságukat: nyáladzva, hörögve, éljenezve, szurkolva nézik a képernyőt. Ők azok, akik közül kiválasztatnak a halálba menetelők, és ők azok is, akik aztán mindezt végigtapsolják. Mert amíg maguk közül csak egyet dobnak az oroszlánok elé, addig a figyelmüket és indulataikat inkább leköti a húsparádé, valamint a tudat, hogy megmenekültek, mintsem hogy az egész rendszerben kezdjenek el kételkedni. Gyönyörűen ijesztő, sajnálatosan precíz gondolatfolyam ez, kár hogy tininyelven elbeszélve. Viszont a sztori jól kitalált (kevésbé jól eljátszott) karaktereket mozgat, többször nyúl deus ex machinához, mint illene, de azért többnyire értelmet is ad nekik, illetve a félidőben beinduló hiriget meglepően élvezhetően és tartalmasan adja elő, sikerrel lépve túl azon, hogy ki gyilkol le kit. Fura érzésem van, mert nem nézném meg még egyszer, de várom a folytatást.

Kinek ajánljuk?
- Társadalom- és médiakritikusoknak, politológusoknak.
- Az Alkonyatból épp csak kinőtt nemzedéknek.
- A menekülős kalandfilmek kedvelőinek.

Kinek nem?
- Diktároknak.
- Akiket épp csak beenged a korhatárkarika, hiszen nem a képeket, hanem a szavakat kellene itt feldolgozni.
- Akiknek a Battle Royale is kevés.

8/10