A nyolc Oscar-díjra jelölt Egy csodálatos elme című film első pillantásra a klasszikus életrajzi filmek nyomdokain halad. Ám nem vagyok biztos abban, hogy akkor is film készült volna Hollywoodban John Forbes Nash Jr. Nobel-díjas tudós életéről, ha csak egyszerű mezei matematikazseni, s nem tartozik hozzá az életéhez, hogy eluralkodik rajta a skizofrénia. Élek a gyanúperrel, hogy egy eredeti ötleten alapuló matematikai elmélet kidolgozásának évtizedes folyamata aligha lett volna olyan csábító téma, mint a kettéhasadt elme kétféle valósága között hányódó ember története. Ki is használják a készítők - Ron Howard rendező és Akiva Goldsman forgatókönyvíró - a kínálkozó lehetőséget, és akciófilmekbe illő jelenetekkel és kémhistóriát idéző titokzatossággal spékelik meg az amúgy csöndes tudóssztorit. Javukra legyen mondva, és ettől érthető mindkettőjük Oscar-jelölése is, hogy ezt mégis alapvetően jó ízléssel csinálják, és távol áll tőlük, hogy a közhelyes és primitív zseni-őrült párhuzamot, vagy ami ennél rosszabb, egybemosást játszanák ki történetükben. Még az sem biztos, hogy a látványos és mozgalmas "kémhistóriára" feltétlenül azt a címkét kell ráaggatnunk, hogy velejéig hollywoodias. Ki tudja, hogy a hidegháború idején egy amerikai tudós agyában nem éppen egy általunk hollywoodiasnak tartott valósággal kettőződik meg a valódi valóság? Az is a készítők javára szól, hogy eleinte maga a néző sem kap észbe, és egy az egyben igazinak veszi a történéseket anélkül, hogy később becsapottnak kellene éreznie magát. Howard és Goldsman éppen ezzel a jó realitásérzékre valló fogással képes nézőjét a - mint később kiderül - súlyos pszichikai állapotban lévő ember belső világába elvezetni. Sőt, ettől a beavatástól igazán mély a nézői döbbenet és együttérzés, amikor lelepleződik a főhős betegsége.
Az Egy csodálatos elme nem "betegségfilm" mégsem, hanem egy nagy emberi dráma. Russell Crowe teszi azzá. Nem is az a nagy színészi teljesítmény, hogy a majd öt évtizedet átfogó történetben csak nagyon öregen szorul rá a maszkmesterek ügyességére, míg a fiatal, különc egyetemistát éppoly hihetően alakítja smink nélkül, mint a szerelmes férfit és a látomásaival küszködő meglett tudóst. Crowe átalakulóképességének köszönhetően nem klinikai esettanulmányt látunk, hanem lenyugözően drámai küzdelmet, amelyben egy csodálatos elme legyőzi a betegséget, a maga teremtette démonokat, és játékelméletével elnyeri a Nobel-díjat. Crowe belülről épített figurát teremt, amely jóval több lesz általa, mint amit a szerep önmagában kínál.
