A Rózsatövis című francia film két rendezője egyszerre akart nagyon sokat és nagyon keveset. Agnes Obadia és Jean-Julien Chervier úgy szeretett volna filmet csinálni néhány kamasz szexualitáson átszűrt életéről, hogy miközben mulatságos történeteket villantanak fel serdülő főszereplőiknek szexuális tapogatózásairól, ugyanazzal a mozdulattal leásnak az emberi létezés gyökereihez is. Abba az animális, homályos, kellemesen buja, és kellemetlenül bizonytalan tartományba, ahol mindannyian sokszor igyekszünk megtalálni életünk összefüggéseit. Nekem legalábbis ez a feltételezésem a filmet író és rendező párosról. Mert ennek lett volna értelme és tétje. Annak, ha az alkotók rájönnek valamire, és meg is tudják mutatni azt. Valamire, ami egy idióta kamaszgesztusból indul, és felnőtt vagy nem felnőtt nézői agyunkig ér. Vagy a szívünkig. Vagy az ágyékunkig. Ha ez így történik, akkor lehet közünk mindahhoz, amit a Rózsatövis rendezői mutatnak nekünk. Akkor egy kamaszkori pattanás látványától vagy egy méretekről szóló röfögő dialógustól bekerülünk saját kusza emlékezetünkbe, ahol egy ártatlannak tűnő filmjelenet hirtelen rendet vág. És akkor ott ülünk, elcsodálkozva magunkon, és közelebb húzódunk ahhoz, aki mellettünk ül, hogy egy másodpercre tovább álmélkodjunk azon is, ha ott egy kedves ismerőst találunk, de azon is, ha egy vadidegent. Megy a film, és mi a mellettünk ülőről morfondírozunk, pedig csak pubertáskori dilemmáinkat tárták elénk filmhőseink az imént. Ez lenne tehát az ideális, a vágyott állapot. A Rózsatövis azonban ettől távol van. Meglehetősen távol. Bár a forgatókönyvíró-rendezők nagyon rokonszenves, aprólékos figyelemmel dolgoztak, filmjük mégis olyan maradt, mint valami könnyű kirándulás a pubertáskori elvarázsolt kastélyba, ahol jókat lehet röhögni azon, hogy mekkora a fejünk, és hogyan visonganak a nők, ha felfújja szoknyájukat a levegő, de ezen kívül a moziban semmi egyéb nem történt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a közönség ne szeretné rajongva a filmet. A közelemben például ült egy úr, aki olyan hitetlenkedve és olyan hangosan röhögte végig a filmet, mintha egzotikus állatok szexuális titkaiba avatták volna be. Neki minden bizonnyal jó volt. Én egy kissé unatkoztam. Obadia és Chervier ugyanis nagyon ritkán volt képes kimozdulni az édes tinifilm közhelyeiből. Volt ott minden: növésben lévő mellek fölötti aggodalom, a maszturbáció bonyodalmai, hova tegyük, és egyáltalán mi az, amit valahová tenni akarunk, és az, ahová tenni akarjuk, az micsoda. Egyáltalán kibe vagyunk szerelmesek: az anyánkba, a húgunkba vagy a cimboránkba. A forgatókönyvírók teleírták filmjüket bölcs apróságokkal, majd módszeresen elvesztek a részletekben. Elindultak egy kedvességen túli, felkavaró film felé, de megálltak egy szabad szájú, néhol felszabadítóan nyers, dühösen őszinte és egyenes, de alapvetően haszontalan kis munkánál. Tinédzser kamaramozi. Nekem egyszer állt el a lélegzetem. Nem a pornóújságba beragasztott valódi fanszőrzeteknél, és nem a maszturbáló fiúknál, hanem amikor a főszereplő, nagyszerű színészi képességeket mutató lány, Roudoudou egy hülye buliban, sarokba szorítva a többiek heccelődésétől elszántan és keményen letépi magáról a ruhát, és hirtelen csend lesz a filmbeli szobában. És akkor csend lett a moziban is. Az állatkerti sétán lévő úr is hallgatott.
