A dokumentumfilmek egyik jellegzetes fajtája a portréfilm, ami sok-sok interjúval és archív felvétellel színesítve próbál átfogóan bemutatni egy emberéletet. A műfaj legnagyobb veszélye, hogy nem lesz több egy egyszerű beszélő fejes filmnél, ahol valaki egy kamerába beszélve adja elő a vele történteket, meglehetősen steril formában. Igor Heitzmann alkotása a legfőbb csapdát még ki tudta kerülni...
A személyes kapcsolat
Heitzmann maga nem csak egy egyszerű filmes, aki talált magának egy embert, akit szívesen bemutatna, mivel ő a saját édesapja életét akarta megörökíteni a vásznon. Persze az apa-fiú kapcsolat önmagában még nem legitimálja egy kétórás portréfilm létrejöttét, de Otmar Suitner számos érdemet tud felmutatni, ami mindenképpen indokolttá teszi az Apám zenéje létrejöttét. A férfi Németország egyik leghíresebb karmestereként tevékenykedett egészen a nyugdíjas kor eléréséig, amikor Parkinson-kórja miatt már képtelen volt folytatni sikerekben gazdag pályáját. Az, hogy a film többet nyújt az átlagos portrémoziknál, leginkább a készítő és forgatási alanya közti személyes kapcsolatnak, és mély érdeklődésnek köszönhető, hiszen Igor Heitzmann egy idegen filmessel ellentétben valóban bensőséges beszélgetéseket tudott folytatni édesapjával és annak környezetével.
Kettős élet
Ha a szép karrier és az apa-fiú kapcsolat önmagában nem volna elég érdekes, itt van még egy évtizedeken átívelő szeretősdi is, mivel Suitner a berlini fal mindkét oldalán rendelkezett egy nővel. Az egyik a felesége volt, a másik pedig a szeretője, ráadásul Igor Heitzmann a szeretőjével való kapcsolatából fogant. A fal leomlása után ez a kettős élet nem volt folytatható, és rendhagyó módon a két nő megismerte egymást, ráadásul nem feltétlenül kölcsönös utálat közepette. Az Apám zenéjének egyik fele ezen fura viszonyok bemutatására koncentrál, a másik pedig a zenei karrierre, és az a legfurcsább az egészben, hogy Suitner nem a magánéletének bemutatása közben, hanem inkább a zenei pályáról szóló jeleneteknél tűnik csak igazán emberinek.
Summa
Sajnos látszik, hogy apa és fiú között a kapcsolat kicsit elhidegült az elmúlt évtizedekben, és bár pont az a kiindulópont, hogy a fiú végre megérthesse édesapja művészetét és életét, valahogy nem sikerül elérnie, hogy Otmar Suitner igazán megnyíljon a kamerák előtt. A két asszony közti kapcsolatot is túl természetesnek veszi a rendező, és elfelejti mélyebben és érthetőbben bemutatni, így fura módon az Apám zenéje leginkább az archív koncertfelvételek pillanataiban válik igazán emberi filmmé, amikor főhősének arcán valóban látjuk azt a szenvedélyt és elhivatottságot, amire az egész életét felfűzte. Ilyen pillanatokból kellett volna még sokkal több.
Kinek ajánljuk?
- A komolyzene megszállottjainak.
- Olyan fiúknak, akik úgy érzik sosem ismerhették meg igazán az apjukat.
- Akik hiányolni szokták a mozikból a dokumentumfilmeket.
Kinek nem?
- Annak, aki nem kedveli a túl lassú filmeket.
- Akit hidegen hagy a komolyzene.
- Történésközpontú embereknek.
6/10
