Az utolsó harmadban fürgébben csattoghatott volna a vágó ollója, ettől eltekintve hatásos, zsigeri és feszült thriller-futamra érdemes felkészülni. Tom Hanks fenomenális!

A dagályos és didaktikus Zöld zónával sajnálatosan piros zónába tévedő Greengrass újra azt teszi, amihez nagyon ért, miként azt a Véres vasárnapban és szintén kitűnő A United 93-asban is láthattuk: átlagembereket taszít korántsem átlagos szituációkba. Hogy a fejük fölött keresztülcsapó hullámok alatt görnyedezve találjanak rá rejtett erőtartalékaikra, hogy emberfeletti bátorságot tanúsítva emelkedjenek felül a körülöttük végbemenő borzalmakon. Greengrass dokuthrillereinek az élet a forgatókönyvírója. A rendező az újságok szalagcímei közt kutatodik larger-than-life figurák után, hogy aztán bemutassa a szenzációs, észbontó, és igen, a sokszor életeket követelő történetek mögött megbúvó embert vagy embereket. Ivan Coopert és a 1972. január 30-án Derry-ben kirobbanó vérengzést. A 93-as járat utasait, akik a 9/11-es terroristatámadás árnyékában váltak hősökké. És most Richard Phillips-et, aki az MV Maersk Alabama teherhajó kapitányaként esett szomáliai kalózok fogságába. Történetét már a film megnézése előtt ismerjük, a hangsúly ebből fakadóan nem a ’mi’-n, hanem a ’hogyan’-on nyugszik.

Jól tudjuk már, hogy Greengrass formai krédójának középpontjában a kinetikus kézikamerázás áll. Ezzel egyrészt a kortárs akció-thrillerek formanyelvén hagyott tagadhatatlan nyomot (ugye a két egészen remek Bourne-opusáról van szó), másrészt pedig ez az eszköz további, a valósággal már szorosabb viszonyt ápoló filmjei dokumentarista vonásainak egyik legfontosabb kidomborítója is. Barry Ackroyd – akivel a brit rendező korábban A United 93-as és a Zöld zóna elkészítése során kollaborált – ennek megfelelően ismét a hol vérprofi, hol amatőrökből verbuvált szereplők arcába tolja a nyughatatlan felvevőt, vagy éppen szemcsés kompozíciókban fedezi fel a gigantikus teherhajó minden zugát. Ott van a dolgok sűrűjében, amikor a rájuk leselkedő veszély hírére összesereglett legénység tagjai aggályukat fejezik ki a keménykezű Phillips-nek, és ott van a dolgok sűrűjében, amikor sok száz kilométerrel arrébb szomáliai hadurak toboroznak nincstelen falusiakból álló kalózhordát. És akkor is ott van, amikor az MV Maersk Alabama radarján felbukkannak azok a bizonyos nyugtalanító pöttyök.

A feszültség ekkor már az egekben (és még hol van a vége!), minden szem a címszereplőn. Hanks hiteles, ízig-vérig élő és lélegző karaktert formál meg, nem véletlen, hogy őt tartják Hollywood legszerethetőbb figurájának, sőt, nemrég őt választották meg egész Amerika legmegbízhatóbb emberének. Personájával az igazi everymant testesíti meg, akiért egy emberként tudunk szurkolnil akivel egy emberként tudunk azonosulni. A legénységéért önmagát beáldozó kapitány először éles eszével csinál bolondot a szomáliai kalózokból (itt még akár Die Hard-áthallásokon is mosolyoghatunk), de ahogy a történtek eszkalálódnak és egyre jobban megismeri fogvatartóit, rá kell döbbennie, hogy ezt a csatát nem nyerheti meg. A körülmények fogságában vergődő civil tökéletes ellenpontja mindeközben Muse, a kalózok elkeseredett vezére: Barkhad Abdi amatőrként nyújt elképesztő teljesítményt. Greengrass általa tudja árnyalni a „gonosz kalóz” archetipikus karakterét, miközben az afrikai helyzet épp elegendőre nyújtott taglalásával még a társadalmi viszonyokba, a mélyszegénységből fakadó kilátástalanságba is bepillantást nyerhetünk. Muse váltságdíj után ácsingózó kollégái azonban nem részesülnek hasonló elbánásban. Az amerikai haditengerészet felbukkanása után, a veszni látszó ügyük miatt kigúvadt szemekkel üvöltöző, örjöngő, óbégató fegyveresek egy idő után roppant mód idegesítőek lesznek. Greengrass a végletekig fokozza a mentőkabinban sistergő feszültséget, de tovább már nem tudja. Nem lehet. Nincs hova. Adrenalin overdose. Nem ártott volna kicsit feszesebbre szabni ezeket a jeleneteket: míg a komótos Navy Seal a mentőakcióra készül, addig mi már kezdünk kissé belefásulni az üvöltözésbe és a sokadszori fegyverlóbálásba.

A Phillips kapitány csúcspontja, csúcsteljesítménye azonban nem is a milliméterre kimért katonai akció, és annak jól ismert végkimenetele. Hanem az, hogy Greengrass mindvégig a címszereplőn tartja a fókuszt, és egy percre sem veszti szem elől azt, hogy valójában egy, a halál küszöbére taszított átlagemberrel van dolgunk. Hiszen hogyan is szokott végződni egy ilyen hollywoodi mentés? A terroristák hullazsákban/bilincsben, mindenhol szirénázó rendőrautók és/vagy port felverő helikopterek. A kimentett Hőshöz odarohan a mindenkori arctalan Mentős és óvatosan pokrócot terít a vállára. Megjelenik a véletlenszerű Egyenruhás, aki kezet ráz a Hőssel és méltatja nem mindennapi kitartását. És hogy-hogy nem, a közelben felbukkan a Hős aktuális szerelme/gyermeke/családja. Daruzás, nagytotál, egy „Soha többé nem utazom hajóval!”-poén, könnyed nevetgélés és vége főcím. Ezzel szemben itt egy, Hanks állítása szerint teljes egészében improvizált és mindössze kétszer eljátszott, a valóságnak megfelelő katonaorvosi vizsgálatot láthatunk. Phillips kapitány pedig sokkos állapotban sír, összevissza hebeg-habog, minden porcikájában remeg – ahogy te vagy én tennénk. Színészi mesterkurzus, hihetetlen erejű, szívszorító és zavarbaejtően intim szcéna ez. Már csak ezért érdemes megnézni a filmet. És a legközelebbi szavazáson ismét Tom Hanks-re tenni a voksot. Nincs még egy hozzá hasonló alak korunk Hollywoodjában.