Óz, a hatalmas

zene: Danny Elfman
vezényel: Pete Anthony, Marc Mann
kiadás éve: 2013
kiadó: Disney / Intrada
játékidő: 66:23

Az 1939-es "Óz, a nagy varázsló" minden idők legismertebb filmjei közül is az egyik leghíresebb, azonban nemcsak a sikeressége, hanem az amerikai popkultúrára tett hatása is óriásinak nevezhető. Samuel Goldwyn, a kor egyik legnagyobb filmes cégének, az MGM-nek a vezetője Walt Disney "Hófehérké"-jének elképesztő sikere után döntött úgy, hogy egy hasonlóval nekik is elő kellene rukkolni. Alapanyagnak L. Frank Baum sikeres meséjét választották, ami pedig ezt követte, arra tökéletesen illik az az elkopott, de a helyzetet kiválóan érzékeltető kifejezés, hogy a többi már történelem. Érdekesség egyébként, hogy eleinte maga Disney is érdeklődött a gyerekkönyv iránt, ám a jogokat nem sikerült megszereznie, azonban a Baum által megteremtett világ olyannyira megfogta őt, hogy 1954-ben végül az összes többi Óz-regény jogát megvette, ám Disney Óz földjén tett kiruccanásai egyáltalán nem voltak sikeresek. Az élő szereplős, musicales "Rainbow Road to Oz" című filmjét félbehagyta, az 1985-ös "Visszatérés Óz földjére" pedig bukásnak bizonyult. Azonban a stúdiónál arról nem tettek le, hogy valamikor összehozzanak egy ózos projektet, a 2010-es "Alice Csodaországban" elképesztő sikere után pedig fel is pörögtek az események.

A rendezőt gyorsan megtalálták Sam Raimi személyében, noha a direktor korábban gyerekfilmen nemigen munkálkodott, hiszen korunk egyik horrorgurujaként, illetve a Pókember-széria direktoraként ismeretes. A címszerepet először Robert Downey Jr.-nak ajánlották fel, aki 2010-ben igent is mondott, ám fél évvel később már kifarolt a projektből. Ekkor a Disney üdvöskéje, a fura figurák tökéletes aktora, Johnny Depp került képbe, ám ő sem maradt sokáig Óz szerepében, hiszen átcsábították "A magányos lovas"-hoz, így szinte a forgatás előtt sikerült csak rálelni a nagy varázslóra, James Franco személyében. A filmnek azonban legalább ennyire fontosak a női főszereplői is, így a három boszorkánytestvér karakterét sem lehetett ismeretlenekre bízni, s nem is tették, hiszen Mila Kunis, Rachel Weisz és Michelle Williams személyében hollywoodi dívákat, s nem mellesleg jó színésznőket sikerült megnyerniük.

A filmet az "Alice Csodaországban"-hoz hasonlóan, vagyis döntően CGI-ra alapozva kívánták elkészíteni úgy, hogy a szereplőket körülvegye azért valami kézzelfogható díszlet, ám Óz varázslatos földjét már számítógéppel keltették életre a grafikusok, így a zöld háttér is állandó kiegészítője volt a díszleteknek. A látványvilágra nem is lehet panasz, a gyönyörű, a giccset rendszerint elkerülő, bár annak határán egyensúlyozó képi világ olyan, amilyennek lennie kell, s amit 2013-ban el is vár a néző egy ilyen alkotástól. A díszletek terén természetesen vissza kellett nyúlni a klasszikus Óz-filmhez is, így behatárolt volt, hogy honnan és meddig juthatnak el a látványtervezők, akiknek emellett a stúdió kérésére az örökzöld Disney-mozik stílusát is meg kellett idézniük.
A film Oscar Diggs, a léhűtő és nőcsábász mágus vándorcirkuszos történetével nyit, s egy igen jó húzással, ugyanis 4:3-as képarányban, fekete-fehér színvilággal találja szembe magát a néző, majd amikor óriási légballonjával egy tornádónak köszönhetően Oscar átlép Óz földjére, nemcsak ő, hanem a közönség is szembesül az elképesztő szín- és formakavalkáddal, ráadásul a vászon kiszélesedése is igen hatásos megoldás. Miután főhősünk szerencsétlenül landol egy tóban, rátalál Theodora, aki világának megmentőjét, a nagy varázslót, Ózt látja benne - Oscarból pedig előjön a simlis, és nem tiltakozik a félreértés ellen. S főleg azután nem lesz semmi kifogása a keveredés miatt, miután a másik nővér, Evanora felfedi előtte a birodalom kincstárát, amelynek elnyeréséhez csak egy dolgot kell megtennie: elpusztítani a gonosz Déli boszorkányt, Glindát. Ám Óz földje sem mentes az ármánykodástól és a csalástól, amire mindennek nagy bajnoka, Oscar/Óz is hamarosan ráébred. Azt hiszem, a mozit illik a helyén kezelni, és nem óriási elvárásokat támasztani vele szemben, hiszen ez egy gyerekregényből készült mesefilm, így a kevésbé logikus történetvezetést vagy a karakterek papírmasészerű lelkivilágát számon kérni ennél az alkotásnál értelmetlen.

Sam Raimi általában két zeneszerzőhöz fordul filmjeinek aláfestéséért, Christopher Younghoz és Danny Elfmanhez. Véleményem szerint előbbi is bőven megállná a helyét egy mese zenéje esetében is, ám képzeljük el azt a szituációt, amikor egy horrorrendező arról próbálja meggyőzni a Disney fejeseit, hogy ő a horrorzenék koronázatlan királyát akarja felkérni egy csilivili gyerekfilm komponistájának. Ha van stúdió, ahol ennyi bátorság sem fér bele egy projektbe, az a Disney, így aztán Raimi másik kedvencéhez, Danny Elfmanhez fordult, aki a látványban és stílusban hasonló "Alice Csodaországban" esetében már bizonyította, hogy tökéletesen elboldogul az efféle színes álomvilágokkal. A két alkotó egymásra találása azonban - annak fényében, hogy mit műveltek egymással a "Pókember 2." esetében - kisebb csodaszámba megy, hiszen ott párját ritkító verbális párbajt és szakítást rendeztek. A régi nézeteltérést viszont sikerrel seperték a szőnyeg alá, így aztán elhárult az akadály egy nagy zene megszületése elől, hiszen a látványt és a történetet, mondhatni, Elfmannek teremtették.
S hogy nagy zene született-e? Nos, ezen lehetne vitatkozni, hiszen ha nem lenne a szerző mögött lassan harmincéves filmzenés múlt, akkor ez a score az újdonság elementáris erejével hatna, ám Elfman korábbi munkássága bizonyos tekintetben az "Óz, a hatalmas" minden zenei momentumát felvonultatta már, így aztán hiányérzete is joggal lehet a hallgatónak, annak ellenére is, hogy nyilván nem kell minden műben megújulni. Azt azonban nem lehet mondani, hogy ne lenne jó muzsikája Óz kalandjának, hiszen Elfman játékos stílusában sosem ért még el ennyire sötét és túlvilági hangulatot, ráadásul a score-nak van egyénisége, nem is akármilyen, sőt a szerző kézjegyei is maximálisan működnek, ám ami az egyik legnagyobb pozitívuma Elfman ezen alkotásának, az nem más, mint az egységesség.

Már a forgatás előtt bevonták Elfmant, hiszen egy zenedoboz kulcsfontosságú szerepet tölt be a történetben, ehhez pedig egy keringőszerű dallamocskára volt szükség, ez pedig olyan jól sikerült, hogy később Raimi a nagyobb arányú alkalmazását javasolta. Ennek Elfman nagyon megörült, hiszen ő is beleszeretett a motívumba, és úgy gondolta, kiváló lenne a boszorkányok témájának. Maga a dallam igen fülbemászó, azaz azonnal megjegyezhető típus, és bár vannak, akik például Elvis Presley "Can’t Help Falling in Love" című számának dallamával találnak rokonságot benne, ám ez inkább az "Óz, a nagy varázsló" közismert slágerének, a "Somewhere Over the Rainbow" vezérdallamát átértelmező, variáló megoldás. Az alap, vagyis a csengős, zenedobozos változatára a "Fireside Dance"-ben hallunk példát, de mivel igen sok helyen bevetette a szerző, így szinte minden második tételben felcsendül, ugyanakkor kiválóan variálta, ezért nem is zavaró a gyakorisága. Raimit viszont nem győzte meg a dallam a tekintetben, hogy majd alkalmas lesz ahhoz a jelenethez, melyben a gonosz Keleti boszorkány megtáncoltatja Ózt. "Tartott tőle, hogy ebből a kedves, csilingelő dallamból nem lehet a félelmetes boszorkánykeringőhöz zenét írni, azonban igyekeztem megnyugtatni, hogy ezt bízza rám, mert szerintem tökéletesen illik majd oda is" - mondta Elfman. S hogy minderre tényleg képes volt a szerző, azt a "Theodora's Entrance / A Puppet Waltz"-ban hallhatjuk. A boszorkánytéma Elfman egyik legkifejezőbb dallama, mely a hangszerelésnek köszönhetően rengeteg színt jelenít meg a gonoszságtól az érzékiségen át a vad erőszakig, a dallam egyik legszebb transzformációját a "Bad Witch"-ben hallhatjuk. Érdemes megjegyezni, hogy a három eltérő karakterű boszorkánynak nincs külön témája, ám Elfman mégis képes volt mindig az aktuális személyiségre faragni a motívumot. A score másik főtémája természetesen Ózhoz köthető. A varázsló egy fanfáros, tekintélyt parancsoló motívummal jelenik meg az aláfestésben. A rezeseken kívül olykor más hangszerek is játszák, ám akkor van a téma igazán elemében, amikor harsogva szárnyal a rézfúvósok jóvoltából.

A score komponálásához Elfman a film elejéről és a végéről szokott hozzákezdeni, hogy tudja, honnan indul és hol végződik majd az alkotása. Jelen esetben, mivel a főcím csak igen későn készült el, a fináléval kezdett. Ezen munkájának gyümölcsét a "Time for Gifts"-ben halljuk. A sokszereplős utolsó jelenetben lehetősége nyílt az egyes karaktereknek témát adni, így mire ennek a végére ért, egyszeriben megvoltak a fő- és a melléktémák. "A finálézene után máris volt egy boszorkány- és egy Óz-témám, aminek nagyon örültem, hiszen a jó téma megtalálása nekem mindig nehezen megy. Nagyon inspiráló volt a mozi vége, régimódi, nagy hollywoodi filmek világát idézte meg, és ezt szerettem volna zeneileg is visszaadni" - mondta el a szerző, s azt is elárulta, hogy Raimi nemes egyszerűséggel kijelentette, ez az eddigi legjobb zenéje. A nyitány muzsikáját ("Main Titles") tehát csak később tudta megírni, ám szintén hatalmas inspirációt jelentett számára annak lenyűgöző grafikai látványa. Elfmant lelkesítette a főcím sötét tónusú, egyedi kinézete, s valami cirkuszos, nagyszabású muzsikát szánt alá, és mindez össze is jött neki.

A témák integrációja, építése, a másodlagos motívumokkal való egyeztetése igazán mesteri. Ha kell, vidámságot, ha kell, keserűséget jelenítenek meg, izgalmasan egészítik ki egymást vagy jelentenek alapot a másiknak. Ennek szép példája a "Bedtime / The Preparation Montage", ahol Óz a kis Porcelánlánnyal beszélget, ennek megfelelően halk altatózene hallható, majd a beszélgetésben megragadja valami, inspirációt kap, a zene pedig ekkor felgyorsul, belép Óz témája, s ahogy a főhős egyre jobban belelkesül, úgy engedi el magát Elfman is. Majd bekúsznak kedvenc oroszos ritmusképletei, s végül egy gyökeresen más hangulat alakul ki, mint ahonnan elindultunk. Mindenképpen érdemes még megemlíteni az Óz földjére történő belépést aláfestő muzsikákat ("Oz Revealed", "A Strange World"), hiszen a vászon kiszélesedésének és a kép kiszínesedésének zseniális hanghatásokat eszelt ki a komponista.

A szerző igen fáradtan kezdett hozzá a muzsika megírásához, mert mint mondta, ez volt a nyolcadik filmje egyhuzamban, ám meglepetésére a mozi olyan tartalékokat húzott elő belőle, melyekről nem is tudta, hogy léteznek. Olyan könnyen ment neki a munka, hogy a határidő letelte előtt két héttel már készen is volt, s azt is elárulta, hogy Óz története nemhogy megterhelő volt, hanem egyenesen energiával töltötte fel őt. Mindez pedig hallható is, mert ugyan nem lett a szerző legjobbja, ám régen volt ennyire egységes és fantáziadús, a szimfonikusokat és a kórust ennyire lehengerlően megdolgoztató, régi önmagát idéző.

Sajnos a zenével egy fontos negatívum mindenképpen megemlíthető, ugyanis a Disney Records csak letölthető formában adta ki, CD-n pedig az Intrada jóvoltából lehet megvásárolni, a megszokottnál magasabb áron. Ez a megoldás pedig, mint az sajnos azóta kiderült, a fogyasztóra tekintettel nem lévő, csak a pénzérmék csilingelését figyelő egeres cégnél bevett szokássá fog válni.