Az egyik legfontosabb kérdéskör életünk során az: hogyan találjuk meg az Igazit, miképp ismerjük fel, és mivel győzzük meg magunkat döntésünk helyességéről.
Spanyolországban is ugyanez a helyzet, emberek milliói találnak ki újabb és újabb elméleteket a kérdés rendezésére. Általában persze az elméletekre mindig rácáfol az élet, a nagy Ő hasztalan keresését idővel felváltja a beletörődés a lehetetlenbe, végül pedig, a legtöbb esetben csalódás lesz a vége. A Pad a parkban egy fiatalember szerelmi vívódásait mutatja be. Főszereplőnk, Juan igyekszik kapcsolatait úgy rendezni, hogy a legkisebb fájdalom se érje. Nagyon ráér, mivel barátnőjét elhagyta két év után, kerülve azt a lehetőséget, hogy a lány őt hagyja el. Csak semmi fájdalom, ez Juan életfilozófiája. Új élet reményében egy diákhoz költözik, és szabadidejében elméleteket gyárt arról, miképpen is találhatna rá élete párjára. Végül megleli a helyes módszert: minden nap ugyanabban az órában, ugyanabban az időben kiül a parkba ugyanarra a padra és vár. Hogy több lehetőséget adjon kedvesének, ugyanezt teszi az egyik helyi bárban is.
Szóval ül, és nem tesz semmit, csak várja, hogy az Igazi megszólítsa. Az elmélet szerint ugyanis a véletlennek kulcsszerepe van a dologban, melyről a diáknak más véleménye van, ám e magas eszmefuttatásokban még egy óvódásnak is komoly ellenérvei vannak. Egy darabig nem történik semmi, s talán ez az oka annak, hogy a néző kezdi elveszíteni türelmét Juan kissé beteges elméletével szemben. Már Juan és a diák elmélkedései is nagy önuralmat kívánnak a nézőtől, hát még az, amikor egyéb sem történik a vásznon, mint egy fickó ül a padon, és nem csinál semmit. Aztán végül mindkét helyszínen megjelenik egy lány, ám Juan számolni még tud, és kiszámolja, hogy kettő az pontosan eggyel több, mint egy.
Újabb dilemma, vajon melyik a kettő közül az igazi. A diák, aki a film legszimpatikusabb szereplőjévé válik, használható tanácsokkal próbálja rávezetni a kétségek közt vergődő Josét. Végül persze egyik lánnyal sem jön össze, miközben mi nézők a film készítőinek, különösen Agusti Vilanak minden felmenőjét elszidtuk, s azon törjük a fejünket, hogy lehet pénzt szerezni egy ilyen filmszerű képződményre. Röviden szólva, a film töménytelen szavak értelmetlen halmaza, melyből olyan okosságokat lehet kihámozni, mint az egyedül élő nők társalgási problémája. A legrosszabb az egészben, hogy majd' két órán keresztül tart, és még aludni sem lehet rajta. Még rövidebben: élvezhetetlen, értékelhetetlen és nézhetetlen.
