Türkiz düftinkabátban jár, marmeládos szendvicset tárol a sapkája alatt, és a legsötétebb Peruból származik. Nagyon angol, nagyon szőrös, és egészestés mozifilmjét látva kijelenthetjük: nagyon vicces is.
Ő Paddington mackó, született angol gyerekirodalom-klasszikus. Hazájában 1958 óta ismerik, de Magyarországon csak 50 évvel később mutatkozott be. Az ifikönyvekre szakosodott Ciceró Könyvstúdió csak 2008-ban kezdte el – Tandori Dezső fordításában – kiadni a kalandjait. A magyar fogadtatást így nem terhelik akkora elvárások, mint az angolt, de Paul King filmje itthon is új kölyökkedvenccé avathatja Paddingtont.
A recept roppant egyszerű: a filmet író és rendező King a régivágású családi filmek hagyományát támasztotta fel. Nem követi a kortárs animációs trendeket, és nem szórta tele felnőtt filmélményekre való utalásokkal moziját. Akciót is csak annyit szőtt bele, amennyit ma már muszáj, és az obligát autósbuszüldözés is tökéletesen idomul a Paddington humorához. Habár elsüti a kötelező gegeket a londoni taxisokról és a brit időjárásról, King bájos és szerethető karakterhumorral dolgozik, amit elsősorban a kétbalkezes és -lábas medvebocs szolgáltat. Paddingtonban ugyanis egy 20-as évekbeli burleszksztár veszett el. Tökéletesen kiszámítható, de menetrendszerűen röhögtető Chaplint idéző csetlése és Harold Lloyd előtt tisztelgő botlása. A mellékkarakterek is lecsapnak pár poént, bár meglehetősen ismerősek: a rendmániás édesapa, az elvarázsolt házvezetőnő, és persze a házsártos, kisstílű szomszéd, aki az első szépnőt lejárt szavatosságú májkrémes-uborkás vacsorára invitálja át.
Maga a sztori a leghalványabb a filmben, bár a 6–12 éves korosztálynak (akiknek a Paddington elsősorban szól) jelentős filmismeret híján szórakoztató. Értelemszerűen a címszereplő eredettörténetére, illetve a Brown családdal való megismerkedésére koncentrálunk. A különösen okos mackókat egy brit tudós fedezte fel Peruban, majd miután megszerettette velük a marmeládot és megtanította őket angolul, meginvitálta londoni hajlékába. Jó pár évvel és egy természeti katasztrófával később az ifjú Paddington ellátogat Londonba. A jóhiszemű medve azt várja, a nagyvárosban majd segítenek neki az emberek, de a Brown család is csak addig fogadja be, amíg meg nem találják a felfedezőt. Közben egy állatpreparátor is tudomást szerez Paddington érkezéséről, és – a Szörnyella De Frász-szerep reprízében Nicole Kidman – igyekszik kitömni a békés bocsot.
A Paddington világában nem jelent feltűnést egy beszélő, két lábon járó medve. A Paddington, ellentétben például az élőszereplős filmet a rajzfilmmel vegyítő Roger nyúl a pácbannal, épp e két világ összeboronálásán fáradozik. Míg Robert Zemeckis klasszikusában a firkák és az emberek világa élesen különvált, addig a Paddingtonban a CGI és az élőszereplős szféra összemosódik. Ezt tükrözi az animációs technika is: a hiperrealitásra törekvő kortárs tömegfilm eltünteti a határokat a valóság és a valóság digitális képe között. Ebből a szempontból a Paddington technikai bravúr: CGI-lény soha ennyire gyűrődésmentesen nem simult még a hús-vér színészek belakta világba. (Ugye, Garfield?) A dicséret a Framestore IT-seinek jár, akik a hasonló koncepció mentén készült Gravitáció speciális effektusaiért is felelnek, de CV-jükben ott virít A galaxis őrzői és három Harry Potter-film is.
Míg a Paddington a mackót felfokozott életszerűséggel és minden szőrszálat megmozgató aprólékossággal animálja, addig az angol fővárost varázslatossá, különössé teszi. A Londoni Természettudományi Múzeumot például cyberpunk- vagy Terry Gilliam-filmekbe illő csőpostával turbózza fel, míg a Brown családot egy Wes Anderson műveit idéző makettdíszletben mutatja be a nézőknek. A Paddingtonban sok a stiláris trükközés, a szintén andersoni, túlcsorduló színhasználattól a történet több jelenetében is felbukkanó és a kamerába belepislogó utcazenész-csapatig, de ezek nem állnak össze egységes stílussá.
King filmjét további kritikával is lehetne illetni – a második felére például már kevesebb viccet porcióztak –, de nem érdemes. Mert mindent összevetve kicsiknek, felnőtteknek egyaránt szórakoztató filmélmény, a karácsonyi szezon biztos favoritja, amely úgy képes az egész családhoz szólni, hogy se túl okos, se túl bárgyú nem lesz. Még Nicole Kidman is jó benne állatpreparátorként, pedig ő az utóbbi időben – például a régi melodrámáit felelevenítő Amnéziában – már rendre alulteljesít. Szőke parókás, tűsarkon guruló karikatúraként viszont nagyon is vérfagyasztó. A Paddington jótékony mellékhatását is ő szolgáltatja: garantáltan kineveli a kislányokból a tűsarkú iránti vonzódást.
