Végjáték. A modern sci-fi irodalom egyik megkerülhetetlen alapköve. Az Iskola a határon és a Starship Troopers megkapó egyvelege. Tucatnyi díj és elismerés birtokosa. Folytatások és prequelek ihletője. A sci-fi kedvelők nagy hányadának rajongásig szeretett kedvence. Izgalmas történet, elgondolkodtató dilemmák, jellemrajz, pszichológia, szociológia, tudomány, szellemes fordulatok, színes, érdekes karakterek – ez mind együtt az 1985-ben megjelent regény. És ez mind nem az ez alapján készült 2013-as film.

Pedig Orson Scott Card is ott sürgölődött a forgatókönyvnél, és figyelte, hogy ne legyenek nagy változtatások – konrétan szó szerint került át pár hangsúlyos mondat a szereplők szájából a papírról a gyöngyvászonra. De persze nem lehet „egy az egyben” átvinni egy regényt a moziba, módosítani kellett ezt-azt – csak sajnos valahogy a végeredményen az látszik, hogy pont nem azokat kellett volna, amihez hozzányúltak.

Az alapsztori ugyanaz: egy rovarszerű fajjal áll háborúban az emberiség. A hangyok támadását 50 éve visszaverték ugyan, de a háború nem ért véget, és az emberiség a romlatlan reflexű stratégia zsenikre, a gyerekekre bízza a háború eldöntését. A válogatott szupergyerkőcök egy óriási űrállomáson, a Hadiskolában igyekeznek egyre jobb katonává válni. Közülük is a legjobb Ender (Asa Butterfield), akinek meg kell küzdenie a többi gyerekkel, a tanárokkal, állatokat (és testvéreit) kínzó bátyjának emlékével, és mindenféle más belső és külső „démonnal”. A srácok egyre érdekesebb és nehezebb harci játékokkal edzik magukat, Ender egyre jobban kítűnik közülük, és így egyre több ellenséget szerez, márpedig ha esetleg saját gyerekkorunkból nem is emlékszünk rá, de legalább A legyek urából tudjuk, hogy a gyerekek egymás között borzasztó kegyetlenek tudnak lenni. Ender hétköznapi csetepatéi mögött azonban folyamatosan ott sötétlik a még nagyobb ellenség, a hangyok réme…

Ez a sztori még így, nyúlfarknyira rövidítve, két órába beszorítva is jó. Vagy legalábbis jó lenne – ha nem éreznénk úgy, hogy csak kötelességszerűen, a főbb pontokat felvillantva le van darálva.

Peter, az agresszív testvér mindössze egyetlen rövid, teljesen összefüggéstelen jelenet erejéig tűnik fel. A sok évig tartó szívás, az iskolában töltött idő, a fejlődés a győzelmeken, érzelmi és fizikai viharokon át pár röpke hétre van összesűrítve. A barátok és ellenségek szerzése olyan lapos, gyorsított, sablonosított módon történik, mint valami ócska gimis sorozatban. Hiába mondják ugyanazokat a mondatokat, a könyvben zseniális karakterek nincsenek kibontva, így közhelyeket puffogtató, egysíkú, unalmas papírmasé figurák mind egy szálig.

Számomra kétséges, hogy egyáltalán megértheti-e az is a filmet, aki nem olvasta a könyvet? Felfoghatja-e egyáltalán az elhadart cselekményt? Az, hogy az ízeit nem érzi, az egész biztos – de az egymásra dobált, a könyvben valóban fontos, de onnan szinte véletlenszerűen kiragadott jelenetekkel az a fő probléma, hogy egyszerűen nem érződik, hogy itt eredetileg mindennek a regény ívét építő szerepe volt.

A Végjátékban – eredetileg – minden egyes döntésnek, minden mozzanatnak, Ender és a többi szereplő minden egyes tettének súlya van. Minden éremnek két oldala, minden kérdésnek morális, filozófiai háttere, minden mondatnak megkomponált helye. Ez a filmből teljes mértékben hiányzik. Talán csak az utolsó, nagy csatánál érződik, hogy milyen értékek feszülnek egymásnak, milyen morális dilemmák merülnek fel a szituációban. De rejtve marad, hogy az idáig vezető minden egyes lépésnél ugyanilyen komoly kérdések merülhettek volna fel.
Végjáték (Ender's Game)

Részben egyébként azért, mert a – könyvhöz képest nyilván rövid – játékidő miatt Ender fejlődésének minden második lépcsőfokát eleve átugorjuk, kihagyjuk. Másrészt meg azért, mert a párbeszédek olyan szárazak és unalmasak, mintha egy gyenge tanár olvasná fel az anyagot az iskolában – lehetetlen a szereplőkkel azonosulni. Harmadrészt pedig sajnos a színészek sem elegendők ahhoz, hogy behúzzanak a filmbe, és érezhessük a mélységeket és magasságokat – átvitt értelemben és szó szerint egyaránt. Harrison Fordot figyelve csak egy dologra tud gondolni a néző: hogy mennyire öreg. De az életkorban ellenkező végletre sem érdemes szót vesztegetni: az utóbbi időben meglepően jó gyerekszereplőket lehetett látni filmekben – ők nem azok. Vannak persze más szereplők is, de – kik is? Igazából egyetlen olyan színész sincs, akinek a játékát érdemes lenne megemlíteni…

Kár érte. Kár ezért a nagyszerű regényért. Nem tudom, hogy lehetett volna elkerülni ezeket a csapdákat, és egy méltó, jó adaptációt összehozni. Sokan már előre azt mondták, hogy ebből a könyvből filmet csinálni eleve lehetetlen. De talán nem az – meggyőződésem például, hogy Ender belső narrációjával rengeteg kérdés, probléma hátterét meg lehetett volna világítani, és ezzel a módszerrel jobban a bőrébe bújva legalább az ő karakterével is sokkal jobban lehetett volna azonosulni.

Persze, valószínűleg ez sem lett volna üdvözítő módszer – de legalább látszik belőle, mi is hiányzott ebből az adaptációból legjobban…