[img id=480498 instance=1 align=left img]A (Trianon utáni) magyarság szempontjából ma is végtelenül húsba vágó, korszerű kérdéseket vet fel és hagy megválaszolatlanul, hiszen a regény egésze, mai szemmel nézve, tökéletesen megcáfolja a fülszövegben kiemelt pár sort: „mert száz esztendő azért biztosan kell, hogy kimenjen minden harag s düh s olyasmi. 

S főleg, hogy azokkal menjen ki, kik tanúskodtak, s szemükkel látták a nagy összeroskadást s mindent, szomorúságot, haza vesztését.” Keserédes szánalom, sőt cinizmus ütheti fel bennünk a fejét, amikor valamelyik narrátor-szereplő hasonló, a jövőre reflektáló elmélkedéseit olvassuk: ma úgy tűnik, mégsem volt elég száz év.

A Fejtől s lábtól tehát messze túlmutat a beharangozók fürdő- és orvosregény címkéin: bár a korhű szöveg valóban nagy mennyiségű, szépen el- és feldolgozott információt hoz az erdélyi és magyarországi fürdőkről, a múlt századi orvostudomány helyzetéről, eszméiről és tévhiteiről, legnagyobb erénye mégis az, hogy a ma is tabutémának számító Trianon-kérdést próbálja megérteni. Ezt pedig nem erőszakoskodó, kételyeknek helyet nem adó, diktatórikus módon teszi, hanem úgy, hogy a háború előtti és utáni világot a regény váltakozó én-elbeszélőinek személyes tapasztalatain keresztül rajzolja meg, őszinte érdeklődéssel fordulva a problémához.

Két orvostanhallgató, egy székely, Brassó mellől származó fiú és egy enyedi zsidó lány párhuzamos (olykor-olykor összecsengő) fejlődéstörténetét ismerjük meg, a kor társadalmi, gazdasági és politikai szférájának tükrében. A regény megírásához szükséges szerzői dokumentáció pedig biztosítja az olvasót afelől, hogy hiteles tudásanyagot vesz magához: a színlapok, orvosi és közéleti publikációk, levél- és könyvtári barangolások valós személyeket (Bicsérdy Béla kuruzsló) és eseményeket (Janovics Jenő forgatásán bekövetkezett haláleset) vonnak be a fiktív cselekménybe. Az így megteremtett, rétegesen összetett világból a korabeli Erdély–Magyarország viszony, a Bécs–Budapest, Budapest–Kolozsvár rivalizálás, az erdélyi (nemzeti és vallási) interkulturalitás, a társadalom berendezkedése is kiolvasható úgy, hogy a szöveg érzékeny, szépirodalmi vetülete nem rendelődik alá az adathalmaznak.

Az ötszáz oldalas regény első fejezete máris mélyvízbe ránt. Egy véresen komoly családi konfliktus kellős közepén találjuk magunkat: egy apa fiához írt levelét és annak ironikus keretkommentárjait olvassuk, a vita tárgya pedig az egyetemválasztás. Az apa, aki aljegyző, kijelenti, hogy nem fog „itten szónoklatot tartani”, és egyszerű, de alaposan körüljárt észérvekkel tiltja meg fiának, hogy Bécsben vagy akár Budapesten folytassa tanulmányait. 

A levélforma invenciózus megoldás, az apa hosszú oldalakon át magyarázza fiának, hogy miként alakult Erdély helyzete a kiegyezés után, milyen a mi egyetemünk, és otthon maradni miért hazafias kötelesség. Így képet kapunk a regény jelenének és (közvetlen) múltjának helyzetéről, és ezt a képet az egyes rákövetkező fejezetek tovább bővítik, árnyalják. 

A Be van jelentve című következő szólam pedig a másik narrátor, az enyedi zsidó lány ugyancsak egyetemhez kötött családi viszályait tárja elénk: a lány határozottan a kolozsvári orvosi egyetemre szeretne menni, ám szülei ellenzik választását. Nő létére nemhogy a doktori pálya, de a felsőoktatás sem „való neki”. A lány ellenszegül a szülői akaratnak, elhagyja a családi fészket, tudva azt, hogy ezek után semmilyen támogatásra nem számíthat majd. A kérdés ugyanis, hogy mit szabad a nőnek, a férfinak?, a huszadik század elején nagyon egyértelmű választ von maga után, hőseink pedig nehezen élik meg a nemi sztereotípiák által lefokozott szabadságot. A regény ilyen szempontból a genderolvasat lehetőségét is hordozza.

A könyv fejezetei nem egységesen váltják a narrátorokat, hol a (férfivá érett) fiú, hol a (nővé érett) lány beszél több részen át. A kettős nézőpont lebilincselő, mert egyszerre láttatja a szereplőket. Nem tartom szerencsés megoldásnak viszont, hogy a két narrátor szólamában gyakran teljesen megegyező szófordulatok vannak: bár a szereplők egy társaságban mozognak, és több értelemben is hasonlítanak egymásra, a regény túlnyomó részében nincsenek annyira közeli viszonyban, hogy beszédmódjuk ennyire megegyezzen.

A két, általunk fiatalként megismert orvostanonc élete a háború, majd Nagy-Magyarország megsemmisülésének tükrében alakul: hol érintkeznek, hol távolodnak, mégis érezzük, hogy a két történetsíknak egybe kell olvadnia. A regény utolsó fejezetében az „én” és a „te” „mi”-vé válnak, a két beszélő egy közös történetet kezd el megélni, de a címben már sugallt alvási póz, amely elbeszélőink szokásává válik, és hasonló módon a testek, az egyének (jin és jangra emlékeztető) egyesülését idézi meg. 

Az én azonban csak akkor képes erre, ha saját dolgait már előbb rendezte: erről szól a megannyi anekdota, megható fordulat, a néhol bugyuta, de legtöbbször lekötő reflexió, amelyek a személyes fejlődés és kiteljesedés, az önmagunkkal eltöltött idő gyümölcsét hozzák, vagyis megteremtik a másik felé való nyitás lehetőségét. A női hős mindvégig feminista világszemléletét valamilyen szinten megkérdőjelezi ez a végkicsengés.

A kritika, ugye, ne a kritikusról szóljon, de amikor kezembe vettem Tompa Andrea könyvét, Budapesten tanuló kolozsvári egyetemista voltam. A regény kérdésfelvetése olyannyira aktuális számomra, hogy nem tudtam nem személyesen, megrendítően és olykor végtelenül fájdalmasan meg- és átélni az olvasottakat. Érdeklődéssel fogom követni, hogy a könyv magyarországi recepciójában milyen értelmezési lehetőségek elevenednek majd meg.