A mozgásképtelen, mogorva francia mágnás szegény, külvárosi fekete srácot alkalmaz, hogy ellássa. A "furcsa páros" a kezdeti ellenérzések dacára annyira összebarátkozik, hogy együtt vág az élet kisebb és nagyobb kalandjainak. A nevetős-elérzékenyülős francia film a maga módján igen passzol a szenteste szellemiségéhez.
Egyből kettő
Az ellentétek vonzzák egymást – és a nézőket is. Cervantes nyurga Don Quijote lovagja és hű tenyeres-talpasa, Sancho Panza kalandjain nevelkedett európai közönség jól tudja, az egyébként össze nem illő felek együtt nemcsak szórakoztatóak, hanem tanulságosak is: az egymás számára nem értelmezhető világukat képesek megérteni – és elfogadni.
Tulajdonképpen ezt a páros-toposzt mondja újra egy francia rendező-forgatókönyvíró kettős, Eric Toledano és Olivier Nakache új filmje, az Életrevalók. A többnyire együtt dolgozó duó (Volt egyszer egy nyár, Csajozós páros) ennek kapcsán most egy valós sztorit vett alapul: Toledano korábban látott egy dokumentumfilmet, amiben egy Philippe Pozzo nevű arisztokrata vitorlázóbalesete után egy Essaouira nevű fiatal marokkói ingázót vett magához, hogy bénultságában segítse. Az istápolásból barátság született. A történetet a híres amerikai slágerszínmű-író, Neil Simon Furcsa pár című darabjának szellemiségében vitték vászonra – a közismert vígjátékból 1968-ban kasszasiker-filmet forgatott Gene Saks az onnantól kezdve elválaszthatatlanul összeforrt Jack Lemmonnal és Walther Matthauval a főszerepben –, de a francia filmesek nem pusztán a komikus elemeket ábrázolták az ellentétes világú hőseik egybeeresztésével, hanem mélyebb, általános humánus tartalmat is kölcsönöztek az alkotásuknak.
Kettőből egy
[img id=329694 instance=1 align=left img]Természetesen nem vicces, ha egy olyan balesetet szenved valaki, hogy nyaktól lefelé örök mozdulatlanságra kárhoztatik. Ez történik a jómódú kékvérűvel, Philippe-pel (François Cluzet), aki egy siklóernyős szerencsétlenséget követően ágyba és tolószékbe kényszerül. Otthonában akar lenni, ám a napi rutindolgok elvégzése komoly gondot okoz a számára, ezért segítőt fogad a segélyen tengődő, börtönjárt külvárosi fekete srác, Driss (Omar Sy) személyében. A lebénult európai arisztokrata és nincstelen afrikai bevándorló-sarj olyan messze állnak egymástól, mint a Hairben az ünnepi asztalon randalírozó Berger és a meghökkent milliomos vendégsereg. Csak míg ott szabad döntés volt, hogy a világ pólusán ki hol helyezkedjen el: itt a kényszer diktál. Ám ahogyan Philippe és Driss minél több időt tölt együtt, annál jobban megismerik egymást, és persze: meg is szeretik. A barátságnál több és mélyebb sajátos (véd-) szövetség alakul közöttük, amely a rajtuk kívül állók számára "érinthetetlenné" teszi őket (innen a film eredeti címe: Intouchables – "érinthetetlenek").
Egészséges korában a pénzes úriember habzsolta az életet, a gettólakó fiatalember az elvárásoknak akart megfelelni. Az egyiket így, a másikat úgy verte az élet – bénulás és börtön. Véletlenszerű találkozásuk – az érthetően morózus Philippe sorozatosan üldözi el maga mellől a gondozóit, és Driss csupán azért jelentkezik a megüresedett ápolói állásra, hogy a biztos kirúgás után segélyhez folyamodhasson, ám elnyeri a mozgásképtelen beteg szimpátiáját – egy csodálatos barátság kezdete (valahogy úgy, ahogy a Casablancában mondják). Kettejükben a finomkodó úri világ és a koszos (külvárosi) utca csodálkozik egymásra, és minden ellenérzés és kisebb összezördülés dacára ketten indulnak a világ ellen. Tehetik, a fekete fiúban rejtezik annyi életerő, amiből az életről lemondani készülő arisztokrata is bőséggel táplálkozhat. És ez az igenlés hatja át a filmet, aminek során megtapasztalhatjuk – és a keserűségtől manapság erősen terhelt mindennapjainkban is alkalmazhatjuk –, hogy a főszereplők nyomorúságos helyzetükben sem felejtettek el nyitottnak, emberinek lenni.
Egyet mondunk: jó
A Toledano–Nakache tulajdonképpen nem mond semmi újat se a "korosabb gazdag fehér- és a csóró feketeember találkozik, hogy bölcsen megvilágosodjon, nem is vagyunk annyira mások", illetve se a "nem vagyok túl jól, de azért, helló, nem haltam még meg" témájában (előbbi kapcsán: Miss Daisy sofőrje és Bagger Vance legendája, utóbbira példa: Bakancslista). Nem is az volt a célja, hogy az újdonság erejével hasson. Hanem, hogy hasson. S ezt az Életrevalók remekül csinálja. A film besavanyodott kritikusokat megfogta, és a hírek szerint Franciaországban a bemutatóját követő tíz napban két és félmillióan váltottak rá jegyet. Egyszerűségében működik, ahogyan az eltérő főhősök – nem mellesleg, hogy Cluzet és Sy igen jól játsszák a szerepüket – összecsiszolódnak. Az együttesen megélt "kiskalandokban" (az étkezések során, az utcai séták alkalmával, például) vagy füvezős-csajozós murik során, egészen a közös ejtőernyőzésig.
Az Életrevalók nem fordul giccsbe, pedig a története alapján könnyen megeshetne, az alkotók jó adag és jó fajta – önironizáló – humorral teremtenek egyensúlyt, ami jól ellensúlyozza a megható képeket. Képesek ízléssel alkalmazni a bénultsággal kapcsolatos poénokat, és mindeközben úgy beszélnek olyan fajsúlyos témákról, mint a külváros süllyesztője, a fogyatékosság terhe, az integráció lehetősége, hogy cseppet sem érezzük kioktatónak vagy szájbarágósnak.
Ráadásul hó is van a filmben – kell-e több Karácsonyra?
Kinek ajánljuk?
- Karácsonyra: mindenkinek.
- Akinek tetszett a Bakancslista.
- A francia filmek szerelmeseinek.
Kinek nem?
- Akit a reménytelenség és a lemondás éltet.
- Aki inkább valami látványfilmet nézne.
- A bevándorlást ellenzőknek.
8/10
