Bár a regény elvileg egy autentikus korrajzot fest az utókornak, Baz Luhrmannt általában hidegen hagyja a realitás.
Újabb luhrmannizáció
A cannes-i premier tökéletes terep A nagy Gatsby európai premierjére, hiszen ahogy a fesztivál is nagyrészt a rongyrázásról szól, a milliomosok jachtokon fotózásáról, úgy a címszereplőről is első sorban annyit tudni a történet elején, hogy szeretni mutogatni a pénzét. Másrészről nyilván a filmfesztivál rangját az ott vetítendő filmek minősége adja, Baz Luhrmann aktuális gigaprojektje viszont nem feltétlen a mély gondolatokkal zsúfolt szerzői filmezés mintapéldánya. Azt mindenképp értékelnünk kell, hogy bár gigantikus díszletekkel, jelmezekkel, koreográfiákkal és szükségszerű dagályossággal árasztja el a nézőjét, nem szokott teljesen megfeledkezni arról sem, hogy azért mégiscsak volna itt egy történet, amit el kéne mesélni. Ha rosszmájú vagyok, akkor persze azt mondom, nyilván ezért dolgozik többnyire klasszikus anyagból, sem a Rómeó és Júlia, sem A nagy Gatsby nem olyasmi, amit nagyon ki kellene már találni, a drámát magukban hordozzák születésük óta, ő pedig csak luhrmannizálja mindezt, vagyis felhúzza a színtelítettséget, berendel több száz statisztát, akiken az utolsó mandzsettagombig minden az előre meghatározott helyén van. És persze giccs az egész, de szerethető.
[img id=418562 instance=1 align=left img]Egy szó se igaz
Sokáig nekem úgy tűnt, ez az egész CGI-ra épülő New York, a teljesen koridegen zenehasználat, a musicalekből átmentett koreográfiák (maga a film amúgy nem dalokra épül) tényleg csak egy színes-szagos filmcirkuszra lesz elég, de aztán kiderült, hogy ez nem is kevés. Az igaz, hogy az elbeszélő szerepében gyengélkedő Tobey Maquire továbbra is egy kezdő Peter Parker bamba tekintetével csodálkozik rá a világra, illetve hogy Carey Mulligan természetes vonzerejét megöli ez a túlzott színpadiasság, amit a film megkövetel tőle. És mivel a huszadik századi amerikai irodalom egyik igen fontos darabja Baz Luhrmann kezei között inkább tűnik lányregénynek, érdemes tisztában lennünk vele, mire is váltunk jegyet: bő kétórás revü, eltúlzott figurákkal, akik egy túlstilizált közegben mozognak. Épp mint a rendező eddigi filmjei esetében.
Közte 40
Fitzgerald regényét a húszas évek óta már többen vászonra vitték, rögtön melegében készült egy – akkor még ugye néma – filmváltozat, és alig több mint tíz éves a legutóbbi TV-s adaptáció. Leginkább persze a Robert Redford és Mia Farrow főszereplésével készült 1974-es változatot szoktuk előszedni, ha egyáltalán, hiszen mind közül máig ez tűnt a legkomolyabb vállalkozásnak. Valójában a Francis Ford Coppola forgatókönyvéből (utólag azt mondta, ahhoz, ami lett belőle, semmi köze), Jack Clayton rendező keze alatt született mozi sem robbantott bankot, meglehetősen vegyes fogadtatást kapott és maradt is a megítélése a mai napig. Újranézni Redfordékat furcsa élmény: mintha szóról-szóra ugyanazt hallanánk, mint a friss 3D-s verzióban. Ez persze származhat abból a végtelenül egyszerű tényből, hogy mindkettő ugyanazt a regényt vette alapjául, a könyvadaptáció műfaja mégsem az a sportág, ahol az ilyesmit ilyen egyszerűen el lehetne intézni. Sok helyütt hangról hangra, gesztusról gesztusra megegyeznek a jelenetek, nem csak amikor pusztán a regényben leírt dialógok felmondásáról van szó, de például a vonatkozó jelenetben DiCaprio és Redford ugyanazzal az arcszerkezettel feszeng a narrátor házában és várja szerelmét. Ha viszont tényleg ilyen nehéz elszakadni a Fitzerald-szövegtől, akkor valóban az a legjobb, ami történhetett ezzel a projekttel, hogy egy Luhrmann-szintű géniusz vitte filmre, aki feltehetően a telefonkönyvből is képes lenne romantikus musicalt forgatni. Ha jól van megírva.
Kinek ajánljuk?
- Akik bolondulnak Leo két szép szeméért.
- Akik szerették a Moulin Rogue!-t és a Rómeó+Júliát.
- Akik nem szerették ugyan a Moulin Rouge!-t, de csak a sok kornyikálás miatt, ebben ugyanis az nincs.
Kinek nem?
- Akik nehezen emésztik a giccset.
- Akik szerint Cannes maradjon csak a vérfertőző drámáknál.
- Akiket irritál a szegény gazdagok témakör.
8/10
