Reggelente, ébredés közben van, hogy nem tudni, tart-e még az álom vagy sem. A szoba elfolyik, a tárgyak az álom logikájába illeszkednek be, az ébresztő következő csörgéséig eltelt idő maga az irracionalitás. Hanem ez még nem az álom igazi arca: ez még derűs.
Mert van olyan is, hogy miután felkelt az ember, megmosta a fogát, felöltözött, akkor jön csak rá, hogy még mindig az ágyban fekszik. Felkel tehát, megmossa a fogát, felöltözik, és ismét felébred. Harmadszorra már nem is véli tudni, ébren van-e vagy álmodik.
S ha az ember elégszer átélte a kelletlen reggeleket, azontúl minden ébredéskor elbizonytalanodik legalább az első percek valóságosságát illetően. Ilyenkor élheti át a normális átlagember is az elmebetegségek szürrealitását néhány percre.
Biztos vagyok benne, hogy Satoshi Kon nehezen ébredő típus. Régóta hajszolja az álom és a valóság keveredését: legutóbbi alkotásában, a Paprikában a két világ már végletesen egybefolyik, a korábbi Millennium Actress-ben a főszereplő emlékei jelentik az alternatív valóságot, de már 1998-as első filmje, az azóta kult-státuszba emelkedett Perfect Blue is erre a témára épül fel.
Rajzfilm-pszichothrillert rendezni: a nyugati ember szemében ez különben is vagy egy bolondtól vagy egy géniusztól telik csak ki. Olyan távol áll a gyerekek meséinek kedves stílusa a horrortól, a vértől, az őrülettől! Pedig a rajzolt film a legteljesebb film, mert minden képkockájának minden részlete az alkotók uralma alatt áll, Satoshi Kon pedig ki is használja az elmélet adta lehetőséget. A Perfect Blue nem csak a rémálmoknak a valóságba való átfolyásáról, az elme összeomlásáról, egy védtelen énekesnő lassú őrületéről szól, hanem önmaga a megelevenedő horrorálom. Épp olyan bizonytalan, mikor játszódik benne a valóság, és mikor nem, mint a reggeli többszörös felébredések egymásutánja. Amikor a film csattanós végén fény derül a történtekre, igazán nem tudni, Mimának, a főhősnőnek vajon nem késő-e már.
A sztori egyébként egyszerű, mint egy vérbeli horroré. Egy másodvonalbeli, de sikeres énekesnő (nő? ? a húszas évei elején járhat, talán a tízesek végén) feladja a zenei karriert és színésznek áll, egy rajongója azonban nem fogadja jó szívvel a döntést. Mima, aki a döntésben különben is bizonytalan, és talán többet vállalt, mint amennyit lelkileg bír, kénytelen szembenézni saját kezdődő skizofréniája mellett a fanatikus őrülttel is.
Érdekes, hogy a Perfect Blue először élőszereplős filmnek indult. Nagy szerencsénk, hogy anime lett belőle, mert egyrészt elindíthatta Satoshi Kon-t a pályáján, másrészt a film, minden erénye ellenére, kevesebb lenne a rajzolt képi világ nélkül. A képzeletbeli és valós világ összefolyása teszi a filmet idegborzolóvá, a megjelenő gyilkosságok, erőszak és lelki betegség csak rásegítenek az alapvető bizonytalanságra.
A tízéves filmet itthon az Odeon mutatja be először, digitális formában. Jó hír a rendező rajongóinak, hogy a Tokiói keresztapák és a Paprika mellett nemsokára a Perfect Blue is kapható lesz dévédén, s ahogy az Odeon profizmusát ismerjük (GiTS, Akira), parádés kiadásra számíthatunk.
