A tegnapi cuccnál semmi sincs kínosabb. Éppen ezért némi fenntartással kezdtem el nézni a Fassbinder-bemutatót. És az előadás kezdetben igazolni látszott a prekoncepciót: nem érteni, hogy a szakmailag sikeres, ám magánéletében sikertelen divattervező másnaposan miért végez sajgó fejjel jógagyakorlatokat. Ráadásul Fassbinder korának megidézésére a FAZ-nál, a német női magazinoknál és a kor zenéjénél biztosan lehetett volna árnyaltabb megoldást választani. A darab feléig inkább az előadás keltette asszociációk működnek, s nem az, amit a színpadon látunk. Egy német drámában nem véletlenül hívnak valakit Kantnak, s az önmagad választása itt nem reklámszlogen, hanem a kategorikus imperatívusz következménye. És a Petra is beszélő név. Ebben a szerepekkel túlzsúfolt világban - főhősünk - főhősnőnk nem homokra akarja építeni élete házát. A realista előadásmód azonban nem tud mit kezdeni a töredékes mondatokkal, a panoptikumba illő figurákkal. Az áskálódó barátnő, a buta, de vonzó liba megmaradnak típusnak, s a mozdulatok és tekintetek többet mutatnak meg a párbeszédeknél.
Aztán észrevétlenül felpörög az előadás: ahogyan Petra lányaként kezdi kezelni Karint, s kedvesen unalmas szülői tanácsai lassan szerelemmé alakulnak. Anélkül hogy észrevenné, a férj helyzetébe kerül. Valódivá válnak a szenvedélyek, érthetőbbé Petra választása. Hiszen ki tudja jobban, hogy a boldogság mulandó, mint egy divattervező. Anyjával való kapcsolata válságos, lánya pedig nem hasonlít rá semmiben. Amikor a kövér és undok Gabriele megérkezik, hirtelen más fénybe kerül Karin fogadtatása: Petra ilyen gyereket szeretett volna magának. De a gyerekek felnőve undokok lesznek, a szerelmeknek pedig vége szakad. A dosztojevszkiji őrjöngést idéző nagyjelenet utáni megbékélésben az anya megbocsát, Petra megnyugszik. Ám mielőtt jönne a melodráma, a zárójelenet visszavezet minket Fassbinderhez: Petrának ebben a világban nincs több keresnivalója. Jó az előadás, és ez Guelmino Sándor rendezésén túl elsősorban a címszerepet alakító Pápai Erika érdeme.
