zene: Henry Jackman
vezényel: Nick Glennie-Smith
kiadás éve: 2013
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 42:56
Szomália partvidékének egy pontján harcias, csont és bőr férfiak gyülekeznek rendszeresen. Közülük a kiválasztottak motorcsónakba szállhatnak, hogy megpróbáljanak valamelyik, a közeli kereskedelmi útvonalon haladó hajó fedélzetére feljutni, és a személyzet túszul ejtésével váltságdíjat kizsarolni cégüktől, kormányuktól. Szomália melletti útja során a Maersk Alabama teherhajó irányítója, Phillips kapitány (Tom Hanks) kétcsónaknyi kalózzal szembesül. Bár az egyik csapat feladja, és visszafordul, kitartóbb társaik végül - az óvintézkedések ellenére is - feljutnak a monstrumra, s ekkor megkezdődik a védtelen, ám helyismerettel rendelkező legénység bujkálása az egyszerűbb gondolkozású, de felfegyverzett kalózok elől, míg a kapitány közben kénytelen utóbbiakkal farkasszemet nézni.
Mivel a valós alapokon nyugvó történet végkimenetele sokak számára ismerős lehetett a hírekből vagy a kapitány által írt könyvből, Paul Greengrass rendező nem az akcióvonalra, hanem az emberi oldalra fektette a fő hangsúlyt, ám ennek ellenére sikerült izgalmassá tennie a kalózok hajóra jutását is. Filmje egyik fő érdeme a hitelesség. A legénység tagjairól nem az jut eszünkbe, hogy ezek a férfiak itt mind matrózokat játszó színészek, hanem teljesen valódi legénységet látunk, köszönhetően annak, hogy még a hangsúlyosabb szerepet kapó mellékszereplők is teljesen civilnek hatnak. A betolakodók esetében szintén nagy szükség volt arra, hogy ne ismert fekete bőrű színészek alakítsák őket, emiatt nem is meglepő a tény, hogy a vezérük szerepében látható, Oscar-díjra is jelölt Barkhad Abdi például taxisofőrként és mobiltelefonbolti eladóként dolgozott korábban. Greengrass dicséretesen mértéktartó maradt azzal, hogy a kalózokat nem démonizálta, ugyanakkor - annak ellenére, hogy motivációjuk világos és érthető - mégsem gördül a történet valamiféle Stockholm-szindrómás irányba, sem a néző, sem a címszereplő oldaláról nézve. Azt már tudjuk, hogy a valódi kapitány megítélése akkori legénysége tagjai körében korántsem volt annyira egyértelmű, mint amennyire az a filmben látható, a történeti hűség esetleges hiányát viszont felesleges felróni egy hollywoodi mozinak. Mivel Tom Hanks nem éppen negatív szerepeiről nevezetes, ellentmondásosságnak karakterében nincs is nyoma. Ugyanakkor a címszereplő hőssé tételének sincs, Hanks mindvégig átlagember marad, amit pedig a sokkos állapotba került Phillipsként a lezárásban mutat, azt nevezem én színészetnek.
Valahogy nem tudom elképzelni, hogy Henry Jackman komponistának vannak rajongói. Nyilván léteznek, azonban eddigi munkái alapján hihetetlenül hangzik számomra, hogy bárki is kifejezetten a stílusát kedvelné, ne pedig csupán valamelyik művét (még ritkább esetben: műveit). Nézzünk egy példát, mire is gondolok. A napjaink legfoglalkoztatottabb filmzeneszerzőjének számító Alexandre Desplat hosszú évek alatt kialakított stílusa még úgy is átüt - ráadásul önismétléstől mentesen - gyakorlatilag minden egyes score-ján, hogy fantasytől kezdve akciófilmen át háborús moziig, már szinte valamennyi műfajban képviseltette magát. Ugyan Jackman is sok, egymástól jelentősen eltérő és így ilyen muzsikákat is igénylő filmnél bukkant fel (például: Szörnyek az űrlények ellen, Micimackó, a két Kick-Ass, Rontó Ralph, Amerika Kapitány: A tél katonája), azonban egyikről sem lehet megállapítani, hogy ki írta a score-t, nagyjából akárki lehetett volna. Ezt persze úgy is felfoghatjuk, hogy teljesen jól alkalmazkodik, de ahogy Desplat, esetleg Jackman "főnöke", Hans Zimmer stílusa beazonosítható, bármilyen műfajban is bukkanjanak fel, szerzőnknél ez a tulajdonság egyáltalán nincs jelen. Pedig nem kicsi az elvárás, ha valaki egy jóval tehetségesebb művészt kénytelen pótolni, jelen esetben John Powellt.
Sokat ostoroztuk már Powellt, hogy miért süppedt bele - egyelőre úgy tűnik, végleg - az animációs produkciók világába olyan karriergyilkos mértékben, hogy más jellegű mozihoz már évek óta nem is ír zenét, de hiánya ilyenkor a legdühítőbb és a legfájóbb. Holott korábban Greengrass állandó zeneszerzőjének számított, és esély nyílt rá, hogy most visszakerül a helyes pályára, ha a direktor aktuális produkciójánál újra ő bukkan fel, elvégre legutóbb, a 2010-es Zöld zónánál még együtt dolgoztak. Ám mivel a komponista úgy egy-másfél évre visszavonult a taposómalomból, nem derülhetett ki, hogy Greengrass képes-e visszarángatni őt a családi filmektől, tehát helyettesre volt szükség. Jackman feltűnése azonban már előzetesen sem ígérte kiemelkedő score születését, pláne, hogy egy ilyet még a Powell-lel egyenrangú James Newton Howard sem bírt kreálni, amikor Powellt követően ő került a Bourne-széria legutóbbi részének zeneszerzői posztjára.
Greengrass kérése - bevallva vagy csak körülírva - talán az lehetett Jackman felé, hogy olyan zenét írjon, amilyet Powell is tenne; a két komponista karrierje ráadásul oly módon is érintette már a másikét, hogy a harmadik X-Men-mozihoz Powell, a következő, Az elsők alcímű előzményhez pedig Jackman komponált. Az eredmény most kétségkívül a vélt direktori elvárásnak megfelelő lett: a zene meghúzódik a háttérben, amikor pedig szükséges, akkor kellően ritmikus, csak míg Powell nem létező munkájáról valószínűleg sugározna a zsenialitás (gondoljunk például A United 93-as szenzációsan minimalista score-jára), a helyére szerződtetett alkotó munkásságában ennek nyomát sem találjuk. A legnagyobb rosszindulattal sem lehet állítani, hogy a Phillips kapitány jelenetei alá rossz szerzemények születtek, mert Jackman egyáltalán nem tehetségtelen, azonban ha visszagondolok, talán nem én lehetek az egyetlen, akinek - kis túlzással persze - csupán az utolsó jelenetsornál tűnt fel, hogy a mozinak volt egyáltalán score-ja.
Sokatmondó, hogy a legkiemelkedőbb zenei pont, a "Safe Now" című darab említése kapcsán szóról szóra be tudom másolni, mit írtam az X-Men: Az elsők muzsikája kapcsán született írásomban. Hiszen az említett tracknél újfent "kiütközik annak hátránya, hogy azonos gyűjtőhelyről érkező komponisták, óhatatlanul vagy szándékosan, de ugyanazon dallamokat vélik legalkalmasabbnak felhasználni bizonyos jeleneteknél. Jackman Az őrület határánhoz szerzett Zimmer-zene egyik tételét dolgozta át, így kívánva magasztos hangulatot kölcsönözni a jelenetnek". Hozzáteszem: a "Save Now" teljesen működőképes, dallamos, kellően melankolikus, szóval egy kifejezetten nagyszerű mű lenne - már ha nem írta volna meg már Zimmer... és hát Jackman is. Az viszont nem mondható el, hogy szerzőnk nem halad a korral, hiszen bár Az őrület határán újra jelen van az ominózus kompozíciónál, azonban ez immár zavaróan közelebb áll az Eredetben elhangzó "Time"-hoz. Ez pedig másodszor már több mint kínos egy feltörekvő művésznél.
Ami a továbbiakat illeti, az aláfestés egy néhány élő hangszerrel rögzített, számítógépes variálással és kiegészítéssel jócskán ellátott mű, mely a "Safe Now"-n túl eléggé egységes képet mutat. A dobütemek révén tetten érhető, a fekete kontinens szimbólumának is felfogható powelles zenei hatásokkal olyan szerzeményekben találkozhatunk, mint az egyaránt lendületes "Choose Your Crew", a "Second Attack", a "This is Not a Drill" vagy a "Two in the Water". Az egzotikus ritmusok mozgalmasságát rendszeresen basszusgitár, vijjogó, visszhangossá tett hegedű és dühösen fűrészelt cselló növeli, többé-kevésbé sikeresen, néhol pedig a pattanásig feszült idegek harcát visszafogottabb, feszült várakozást sugalló kompozíciók (például: "Maersk Alabama", "Failed Attempt", "USS Bainbridge") jelzik. A monotonitás viszont túl látványos, a témagazdagság és a túlgondoltság vádja még tévedésből sem érheti az egyébként BAFTA-díjra jelölt score-t.
Mivel Hans Zimmer-közeli komponistáról van szó, napjaink legvitatottabb filmzenei trendjének megfelelően Henry Jackman mellett is felbukkantak a most még ismeretlen, ám rövidesen talán önálló útra térő segédzeneszerzők, ezúttal Al Clay és Jack Dolman. Azon persze lehetne megint elmélkedni, hogy mi a különbség a kiegészítő, kvázi névtelen komponisták és az állítólagosan már saját pályára állt fő zeneszerző között (mármint a tényen túl, hogy a trióból a legélelmesebb helyett kapott a moziplakáton), mert jelen állás szerint Jackman tehetségét valószínűleg saját jogán sosem fogjuk megismerni. E problémás rendszernek persze ő csak elszenvedője, nem pedig okozója, emiatt igazságtalanság lenne nekiesni. Így viszont valóban nem könnyű az egyéni hang és stílus kialakítása, ami sajnos mostanáig nem is jött össze.
