Az I love Budapest című film egy sokak által lesajnált, de annál emberibb világba kalauzolja a nézőt. Incze Ágnes mozija még nem olyan dinamikus és fiatalos, mint a Happy End Kft. stábja, de a humor, a hiteles párbeszédek és a remek színészi munka azért sokak kedvencévé teszi majd ezt az ízig-vérig mai alkotást.
Idejét múlt és destruktív filmeké az idei filmszemle, az eddigi felhozatalt látva ez a tendencia. Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a magyar film még mindig nem nőtt fel a "fiatalság, a dinamizmus, a pozitív érzés és a nyitottság" hurráoptimista magaslataiba. A magyar film csökönyösen ragaszkodik hamis nézeteihez, miszerint a fiatalság bemutatásához léteznie kell öregségnek is, hogy a dinamizmus csak a passzivitás mellett kap értelmet, és a pozitív érzések szigetek a hideg valóság tengerében.
Sajnos, Incze Ágnes filmrendezőnő is beleragadt a régibe, és nem nyitott a filmszemle-átimázsoló Happy End Kft. reformjaira, képtelen volt derűs filmet csinálni, olyat, amilyen a népnek kell, aki ugye szórakozni akar, kikapcsolódni, nem pedig (el)gondolkodni.
Nem ez a nép volt jelen az I love Budapest című film bemutatóján. (Ja, és a cím is_ Idegenszívű!) A mozi ugyanis olyan világba kalauzolt, ami gondolkodásra sarkall, és amit a tisztelt egybegyűltek, az előadásvégi meleg taps tanúsága szerint nem átallottak megtenni.
Nem mintha a budapesti valóság ezen szelete ismeretlen lenne az átlag városlakó számára. Túlontúl is jól ismerjük a plázák, a hamburgerláncok, fitnesztermek és mulatók környékén keringő csajokat és pasikat. A vastagtalpú cipő, a szolibarna bőr és a bömösben buffogó lakodalmas-techno háromszögében definiált arcok jól ismert kategória mindannyiunk számára. De csak egy kategória, semmi több. Ahhoz hogy rádöbbenjünk, a kategóriában emberek élnek, akik álmodnak, akiknek múltjuk van és vágyaik, egy érzékeny, kultúrgőgtől mentes filmre van szükségünk. Az I love Budapest-re.
A remek, fiatal szereplőgárda megdöbbentő érzékenységgel kelti életre a vastagcipős, feszes hasú lányok és duzzadó bicepszű aranyifjak társadalmát. Két csinos, falusi lány próbál beilleszkedni a plázák urai közé, remélve felemelkedést, jövőt és gazdagságot. Egyikük céltudatosan, női praktikák erejével kapaszkodik meg egy ifjú gengszter oldalán. Hamar megtanulja a városi túlélés alapszabályát: "El kell felejteni önmagad, hogy meg tudj itt élni." Semmihez sem szabad ragaszkodni, csak a célhoz. Barátnőjét azonban hiába tereli a fölfelé vezető útra. Az ő szíve kis vágyakkal, naiv ábrándokkal, majd később egy tökös biztonsági őrrel van tele.
A film erőssége azonban nem az amúgy friss sztoriban rejlik. Az író-rendező olyan erővel és hitelesen kelti életre ezt a kétszínűségében emberi közeget, hogy önkéntelenül vetődik fel a kérdés: miként tehetett szert ilyen széleskörű ismeretre az amúgy mindennapi kinézetű, nem szolibarna, nem-szőke rendezőnő_ Zseniális párbeszédekben kispályások, lúzerek próbálnak lecsapni a nagy lóvéra, merdzsókban dübben a zene, a kiscsibék trombitálnak a nagymenőknek, és minden nagyon sirály.
Üdítően jó filmet csinált Incze Ágnes. Külön kiemelkedő, hogy képes volt eredetieskedés nélkül mai lenni. Segítettek neki színészei, Dj Yonderboi zenéje és Pohárnok Gergely operatőri munkája.
Remélem, láthatunk még tőle néhány érdekes darabot, míg be nem köszönt a szép új filmek világa.
