Egy késelés után egyenes út vezet a börtönbe R, azaz Rune számára. Ott viszont az "egyenes út" ismeretlen fogalom - inkább az "ördögi kört" érdemes használni helyette.
A dán rendezőpáros, Tobias Lindholm és Michael Noer egy valódi börtönben forgatták filmjüket - előre elolvasva az információ nem tűnik túlontúl fontosnak. Utóbb viszont csak erősíti a kialakult képet: az R mintha egy dokumentumfilm lenne a börtönök és főként az ott új(fajta) életet kezdő elítéltek mindennapjairól, belső szabályairól, sajátos társadalmáról, viszonyrendszeréről és hierarchiájáról. Noha a film egy történetet mond el, dramaturgiailag hibátlanul felépítve, lineárisan a börtönbe szállítástól az - úgyszólván - végkifejletig, mégsem tűnik úgy, hogy az R Rune története lenne. Inkább a végeérhetetlen körforgás egy fordulata, egy pesszimista tétel bizonyítása: hogy a mocskos hatalmi harcokból nincs kiút és nincs kimaradás - felmentést csak a szabadulás vagy még inkább a halál adhat.
Az átlagos börtönlakóhoz képest vékonydongájú Rune egyetlen lehetősége, hogy megpróbáljon belesimulni az új helyzetbe - nem ellenszegülni senkinek és nem keresni a bajt. Azonban már az első nap egyértelművé válik, hogy a baj elkerülésére nem a börtön a legalkalmasabb terep: mivel az egyik nagyobb presztízsű elítélt barátja volt az, akit Rune leszúrt, "cserébe" ki kell vernie a rivális banda egyik tagjának minden fogát. Ennyi: ebben már benne van minden, a "ki véd kit" kérdésétől a bandaháborúkon és érdekellentéteken keresztül a csicskáztatásig és a hierarchia lépcsőfokain való helyezkedésig. És mindez az, amit az R részletesen be is mutat: Rune helyzete olyan, mintha tényleg azon a bizonyos közhelyes hullámvasúton utazna - amikor épp kivívja a "sajátjainak" viszonylagos tiszteletét, a másik banda zsarolja meg, itt pedig már nincs jó választás, talán még a rosszabb is hiányzik a legrosszabb mellől.
A karakterek, helyzetek és dialógusok hitelessége, valószerűsége, az okok és okozatok vitathatatlan logikája egyfelől valóban dokumentumfilmszerűvé teszik ezt a börtön-thrillert, másfelől épp tökéletességükkel mozdulnak el a játékfilm műfaja felé: sűrűbben, koncentráltabban jelenik itt meg minden. A főszereplő Johan Philip Asb?k rendkívül emlékezetesen játssza el az újoncot: mintha valódi civil volna, aki először fordul meg a börtönben. Az arcán ott van a józan félelem, a tudatlanság, a kockázatfelmérés és a leplezni próbált tanácstalanság is. Úgy játszik, mintha fogalma sem lenne, mi van a forgatókönyv következő oldalán - csak amikor már a néző is sejti, akkor jön rá ő is. Végső soron az ő játéka az, ami megteremti azt a folytonos feszültséget, ami valódi filmes élménnyé teszi ezt a durva börtön-tanmesét.
