A Whiplash egy aspiráló dzsesszdobos és keménykezű tanárának kapcsolatán keresztül beszél az emberi csúcsteljesítményekhez, a művészi kibontakozáshoz szükséges áldozatokról, a nagyság és az ego kapcsolatáról, a művészeti eszmény és a moralitás összefonódásának lehetőségéről.

A New York-i Shaffer Konzervatórium falai egy kiképzőtábort rejtenek. Fletcher (J. K. Simmons), az iskola hírhedt tanára, meglát valamit Neymanben (Miles Teller), az ambiciózus fiatal dobosban, és a szárnyai alá veszi. Fletcher módszerei, melyekkel az elvárhatónál is többet akar kihozni a zenészekből, fizikai és lelki értelemben is rengeteg fájdalommal, megaláztatással járnak, hatékonyságukat azonban a zenekar által besöpört díjak igazolják. Egy olyan közösségben, ahol mindenki az érvényesülésért kapaszkodik kétségbeesetten, ahol nincs bajtársiasság, nincs együttérzés, és a művészi teljesítmény az egyetlen érvényes valuta, Fletcher tekintélye megkérdőjelezhetetlen.

Fletcher zenészeit egójukon keresztül provokálja, célja, hogy felébressze bennük a dühödt akarást, melynek segítségével képessé válnak felülemelkedni eddigi elvárásaikon, és megtanulnak egyszerre önzőnek és kegyetlennek lenni önmagukkal– és környezetükkel szemben. Neyman egója nem törik össze a nyomás alatt, és végül méltó partnerévé válik tanárának. Az okozott fájdalom valós ugyan, de a művészet, a művészi nagyság eszménye a konzervatórium világában Fletcher tetteit kivonja a moralitás területéről. A kívülálló és a néző számára tűnhet csupán rettenetesnek a Fletcher által teremtett légkör, de csak addig, amíg nem azonosul a művészek céljaival, és ehhez szerencsére sok segítséget nyújt a film. A néző azonosulása nélkül a történet szerencsésen zavarba ejtő kétarcúsága nem feloldható: vagy egy felemelkedés-történetet látunk, vagy ha megragadunk a morál ingoványos területén, egy szörnyű átalakulás pereg le a szemünk előtt.

Nehéz feladata van a Whiplashnek mint a zenével foglalkozó filmnek, mert amíg a szereplők a megfoghatatlan, láthatatlan ritmust, a nem is létező tökéletest hajszolják, addig a befogadók többsége nem ért a zenéhez, nincs füle meghallani a találatot, észrevenni, ha megtörténik a csoda. Javarészt a szereplők, főként Simmons arcára támaszkodhatunk, amiben Damien Chazelle író-rendező nagyszerű felületet talált. Ingerültségtől, türelmetlenségtől remegő hüllő, de amikor megkapja, amit akar, hirtelen hallgatása, elernyedő izmai, tekintetének szétoszló feszültsége mindent pontosan közvetít. Átélhetőbbé teszi a zenészek tortúráját még a játék fizikalitásának hangsúlyozása is, ami kézenfekvő, tekintettel arra, hogy talán a dob a legfizikálisabb hangszer. Chazelle szintén dobosnak tanult, saját tapasztalatait dolgozza fel: ömlő izzadtság, vér, a célegyenesbe érő sprinter eltorzult arckifejezése egy pörgős darab után. A született tehetség ide édeskevés, a magánéleti áldozatok csupán járulékos szükségszerűségek, de a nagy zenész művészi tettét fizikai sanyargatás nélkül nem lehet végrehajtani. Megdöbbentő képsorokkal cáfolja a film, hogy a zenei csúcsteljesítmény pusztán egy tehetséggel megáldott, érzékeny lélek kitárulkozása lenne.

Persze a sokszor eltúlzott, felnagyított fizikai gyötrelmek azt a poklot jelképezik, ahová a művésznek mindenképpen alá kell szállnia. Az önrombolás, a személyiség dekonstrukciója, az embertelenné válás, akárcsak a Fekete hattyúban, itt is a művészi átlényegülés velejét képezi, sőt, a rendező olvasatában egyenesen elkerülhetetlen. A film okos felépítéséből fakadóan feltétlenül szembesülünk azzal a kérdéssel, hogy megéri-e? Nehéz anélkül válaszolni a kérdésre, hogy egy igazán nagyszerű zene vagy akármilyen művészi alkotás hatása alá kerültünk volna, mert valójában ebből a lenyűgözöttségből, mely a halhatatlansággal szembesít, táplálkoznak az előttünk összecsapó monstruózus egók. Nagyszerű sportteljesítmények láttán, sportfilmek megtekintésekor általában fel sem merül a kérdés, és persze kisarkítottnak tűnhet a Whiplash művészetfelfogása, de mindenképpen erénye, hogy ilyen hangsúlyozottan foglalkozik ezzel a dilemmával.

A befejező jelenetet egyfajta állásfoglalásnak is tekinthetjük. Alig hallunk folyamatos zenét, Fletcher egyből ingerülten félbeszakítja a gyakorlókat, ha valami egy kicsit is pontatlan. Ez így zajlik egészen a film végéig, amikor valami tényleg nagyszerű történik. Elég Fletcher arcára nézni, hogy tudjuk, megtörtént, és ekkor végre a nézőnek is alkalma nyílik a zene hatása alá kerülni. Az ego ekkor félreáll, meghunyászkodik, világossá válik, eszköz volt csupán.

Egy ilyen intenzív, zsigeri jelenetekkel teli film sikerességének megítéléséhez jó mércének tűnik, hogy képes-e feltüzesíteni a tárgya iránt. A Whiplash azonban nem úgy működik, mint mondjuk egy jól sikerült szerelmes film, amitől a néző a föld felett jár. Időnként ugyan ritmusra mocorog a székben, a zenészléthez azonban nem hozza meg a kedvet, nem romantizál. De a szereplők szenvedélyét látva valami mégis befészkeli magát a lélekbe: a vágy a szereplők azon képessége iránt, hogy ennyire akarnak valamit, és ilyen sokat képesek szenvedni érte.