Így kell egy könyvet adaptálni. Tomas Alfredson filmje a le Carré-regény tökéletes moziváltozata, remekmű, pontosan úgy, mint reméltük. Az a fránya "pontosan" szó persze azt is jelenti: "nem jobban".
John le Carré az angol kortárs szépirodalom nagy alakjának számít. Művei közül a Karla-trilógia a leghíresebb, és annak is az első kötete, az eredeti címén Suszter, szabó, baka, kém: hihető kémvilág a bizonytalan hit határain ingadozó alakokkal, gúnyos le Carré-stílusban. A realizmus látszatában közrejátszanak a megviselt, külsőre nagyon hétköznapi karakterek, a sztori mérete (semmi világmegmentés), és az a komplikált hírszerzési játék, aminek a szabályait vagy MI-5-ös és MI-6-os múltjából hozta magával az író, vagy csak kitalálta (ő maga az utóbbihoz ragaszkodik), de akárhogy is, valódinak tűnik.
A történet a kezdetektől megfilmesítésért kiáltott. 1979-ben a BBC hétrészes sorozatot készített belőle, 1988-ban és 2009-ben rádiójáték lett, 2011-ben pedig végre-valahára mozifilm. És micsoda mozifilm! Méltó az eredetijéhez. Az alacsony kishivatalnokokhoz hasonlatos kémek, akiknek irdatlan szellemi erejét semmi külsőség nem árulja el, éppen úgy sétálnak keresztül egy fölösleges mozdulat és látványos hősiesség nélkül a filmen, mint a regényben, a világuk éppen olyan esendő, a hangulat éppen olyan borús. A bizonyosság éppannyira hiányzik. Kontroll, Esterhase, Alleline: nem láttam még szereplőket, akik ilyen tökéletesen elevenedtek meg a vásznon, egyetlen könyvadaptációban sem.
Kivéve éppen Smiley-t. A cikk megírásakor már tudjuk, hogy Gary Oldmant Oscarra jelölték a szerepért, de Gary Oldman nem Smiley. A főszereplő kém a könyvben kurta lábú és tömzsi, bánatos és alázatos, passzív, szinte csak az agya él, a filmben viszont rideg, domináns figurává válik: nagy hiba. Igen kedvelem Gary Oldmant, és a játéka máshol meg is érdemelné az Oscart, csak ne pont Smiley lenne.
Ezen túl a film pontosan, szépen ülteti át a könyvet. Szépen: csodálatos vizualitással, gyönyörűen fényképezve, esztétikailag lenyűgöző képekkel (kommunista Budapest a hetvenes években!) Pontosan: olyannyira, hogy még a hibái is ugyanazok maradnak, a vontatottság és a szokatlanul bonyolult, támpontokat nélkülöző történet – aki nem olvasta a könyvet, bajban lesz, és ezt nem csak én mondom, Roger Ebert is mondja. Motoszkál bennem a kisördög, hogy lehetett volna javítani is a sztorin egy kicsit, de úgy látszik, Tomas Alfredson számára a hűség volt a legfontosabb.
Tomas Alfredson hűségében pedig a legszebb, hogy nem szolgai. Egy géniuszra valló jelenet illusztrálja ezt, mely a könyvben nem létezik. A Körönd karácsonyi ünnepségén egyszer csak feláll egy Mikulás-Lenin maskara a színpadra, és a brit kémek azonmód, nagy lelkesedéssel zengeni kezdik a szovjet himnuszt – és a jelenet komoly marad. Ijesztő. Abban a mesterien komponált pillanatban minden kérdésessé és mindenki gyanússá válik. Hová lett a hivatástudat? Gúnyolják az ellenséget vagy együtt éreznek vele? No és: melyikük az az egy, az áruló, aki őszintén énekel? Egyetlen jelenet, mely a könyv teljes mondandóját magába sűríti: ez az adaptáció tökélye. Arról a bravúrról nem is beszélve, hogy Smiley ebben a jelenetben fedezi fel felesége hűtlenségét.
Nemrégen azt írtam, hogy nincs szükség a retróra a szép új multilaterális világban; tévedtem, mert a hidegháborús régimódiságnak megvan az értéke ma is: a két oldalra egyszerűsített szembenállás lehetőséget ad, hogy az egyik oldal főszereplője egyetlen hatalmas szellemi bravúrral vívjon meg Az Ellenséggel. Mindössze egy remek író kell, és egy hűséges rendező. Ahogyan Smiley ellenségei imádták mondani: "Dolgozni csak pontosan, szépen".
