Cseh Tamás színművész, előadóművész, zeneszerző néhány nappal ezelőtt kapott Kossuth-díjat "műfajteremtő előadó-művészi teljesítményéért, egy korszak életérzését emlékezetesen tolmácsoló, a hétköznapok prózáját és költészetét egyidejűleg megragadni képes dalaiért". Ideális portréfilmalanynak ígérkezett a rendező, Fonyó Gergely számára. A népszerű dalnok a kifejezés legjobb értelmében érdekes ember, sugárzó intellektussal, mozgalmas a biográfiája, múltja a médiumok jóvoltából megidézhető, megnyerő szerénysége pedig garanciának ígérkezett arra, hogy a - meglehet - korai hommage-ünneplés ne fulladjon rosszízű önigazolásba, pátoszteli semmitmondásba, álszerénységbe burkolt dicsekvésbe.
A képsorokban az emlékező szavai nyomán - jó néhány kuriózumnak számító, megkopott archív kocka színesíti a "leltárt" - megelevenednek a családi legendárium kedves lapjai, hajdani epizódok, az első csajozások hangulatai, a privátszféra mozaikjai, jellegzetes adalékok a környezetről. A film azonban mindenekelőtt és hangsúlyosan arról szól, hogyan lett Cseh Tamás az ambiciózus fiatalemberből, a gitárkedvelő és verselgető ifjúból, aki hatszor kísérelte meg eredménytelenül az áhított főiskolára való bejutást, s emiatt "csak" tanárként indulhatott el az életben. Aztán sztárrá és jelenséggé vált. A film egyfajta curriculum vitae-nek is beillik. Szuper premier plánba - teljesen érhetően - a Cseh Tamás-Bereményi Géza páros került: közös sorsuk, szövetségük, összemelegedésük, munkamániájuk, 1982 és 1989 közötti mosolyszünetük, euforikus lelkesedésük, nótateremtő szertartásaik. A szintén babérkoszorús Bereményi csöppnyi kislányával a karján íróhoz méltó tömörséggel fogalmazza meg összetartozásuk lényegét: "minden a dalért van, amikor együtt vagyunk", dicséri társát, mert "lelket tud adni a szavaknak", és nem átall szolid panaszával is előállni, mellesleg teljesen indokoltan, dohogó akcentussal az áhítatban: kifogásolja, hogy a közönség Cseh Tamás-dalokként könyvelte el a híres számokat, melyekhez pedig neki is sok köze van. Egyetértünk azzal is, hogy a modern folklór részét képező sorok és dallamok - jóval bővebben lehetett volna belőlük válogatni - bizonyára megteremtőik halála után is "hallgathatók lesznek". Hiszen az úgynevezett örök témák megéneklése mellett a kort igyekeztek kifejezni: a vágyakat, a fájdalmakat, az örömöket, az "élünk hát csendeskén s megvagyunk" állapotának szürkeségét.
A filmből markánsan kirajzolódik a művészi szenvedély forrása, ám csalódottan konstatáltuk a társadalmi-közéleti háttér vázlatosságát. Szívesen hallgattunk volna bővebben arról, milyen is volt a duó viszonya a tegnapi hatalomhoz, a meghaladott eszményekhez, mint ahogyan - sajnos - nem folytatódik a megkezdett monológ sem: "Van most itt egy világ körülöttünk, tetszik is, nem is". Miért? Miért? - kérdeznénk, de hát nem nézőtéri ankéton vagyunk, hanem vetítésen, ahol más is zavar bennünket. Fölösleges a lassított felvételekkel való öncélú játszadozás, a fikciós betétek sem meggyőzőek. Óriási kihagyott lehetőség: Cseh Tamás mintegy háromtucatnyi filmben van jelen a dalaival, a hangjával, a játékával. A róla szóló filmben hallgatni a Cseh Tamás-filmekről több mint hiba. Szóval: akad petty és következetlenség Fonyó Gergely alkotásában, de így is hálásak lehetünk neki, mert semmiféle kommersz ízt nem kevert ki palettáján, és személyes ismerősünkké léptette elő egy rokonszenves és tehetséges kortársunkat, akit szeretnénk még nagyon sokáig látni-hallani.
