Posztkommunista fejlődésregény

Két grúz lány kamaszodik: egyikük belezúg egy fiúba, a másik felesel a szüleinek, közben lázadnak tanáraik ellen. Az ellentmondást az okozza, hogy átlagos életük a Szovjetunió szétesése utáni pillanatokban, az elviselhetetlenséggel határos körülmények között zajlik.

Az ukrán válság tükrében abból a szempontból mindenképpen aktuális Az ártatlanság virágai, hogy rávilágít a Szovjetunió szétesését követő kegyetlenül nehéz időszakra a FÁK-tagállamok történetében. Grúziában mindezt az Abházia kiválása kapcsán kitört háború is súlyosbította. Míg Magyarország számára a függetlenség visszaszerzését, az oly régóta áhított európaiság újjáéledését hozta a rendszerváltás, addig például Grúziában a gazdasági összeomlást.

Az 1992-ben játszódó Az ártatlanság virágai azzal szembesít minket, hogy milyen szerencsések vagyunk, amikor az amúgy is nehéz kamaszkorunkat nem kegyetlen történelmi sorcsapások között kellett töltenünk. Remek korrajzot kapunk Tbilisziről: masszív, omladozó építmények, a hanyatló nagyváros terjeszkedésén lyukat ütő növényzet a mindennapos túlélésért való küzdelemben vesztésre álló grúzok helyzetét illusztrálja. Jegyre adott kenyér, zálogba adott ékszer egy kiadós, finom vacsoráért, adóssághalmaz egy esküvő után – a meg nem szokott szegénység különböző bugyrait láthatjuk a vásznon.

A társadalom alkalmazkodik a körülményekhez, de a tizenévesek még nem. Eka (Lika Babluani) és Natia (Mariam Bokeria) bátorsággal, közönnyel, daccal, majd fegyverrel küzdenek a tomboló erőszak ellen. Csakhogy az egész film alatt vesztésre állnak. De mit tehetnének egy olyan világban, ahol az udvarló fiú egy fegyvert ad ajándékba szerelmének?

Valahol a Lore, az Isten városa és a Barátunk, Superman között egyensúlyoz Az ártatlanság virágai. Ahogy az előbbiek is, annyival mutat többet egy átlagos kor- vagy társadalomrajznál, hogy karaktereit fejlődésre, pontosabban kamaszodásra kényszeríti a kaotikus történelmi miliőben. Natia lázad, dacol, küzd a rengeteg emberi ostobaság ellen, vidámságában és az Eka irányába mutató barátságában még a címben idézett gyermeki ártatlanságot látjuk, a film során pedig azt, ahogy ez elhervad.

Eka más. Ő nem optimista, nem remél az élettől, óvatos bezárkózása már egyfajta a felkészülés a felnőttkorra, amelynek szükségességét a világ folyamatosan alátámasztja. Az a borzasztó sors, ami a lányokra vár, folyamatosan és közvetlenül a szemük előtt lebeg: ebben a világban még a férfiaknak is kevés esélyük van arra, hogy az akaratuknak megfelelően alakuljon az életük.

Szegénység, igazságtalanság, elnyomás és szomorúság – ezek a szavak jellemzik Az ártatlanság virágait. Önmagában borzasztónak tűnik, de fel kell hívnom a figyelmet arra is, amivel nem feszítik a néző tűréshatárát. Alapvetően nincs erőszak, vért alig látunk, a helyi szokásokból és kultúrából annál többet. Mégis talán természetes reakció a néző részéről – és velem ez is történt – hogy érzelmileg függetleníti, és önmagától elidegeníti a főszereplő lányok sorsát.

Véleményem szerint túlságosan nagy dózisban adagol a rendező: a nők elnyomott helyzete mellett bemutatja a hadsereg által birtokolt fegyver elsőbbségét a kenyérosztogatásban, ahogy a térségben jelenlévő vérbosszú életszerű megnyilvánulását is. Mindez nem gyomorforgató, és sok társadalmi probléma szemléletése sokkal kevésbé baj, mintha hagynánk magunkat ellaposodni a valódi gondokkal történő szembenézést nélkülöző posványban. Ha pedig olyat szeretnénk, akkor az Oscar-díj jelöltjeit szemlélve lehengerlő egyszerűséggel válogathatunk a habkönnyű drámák között.