Az utóbbi évtizedben a dán film, mintegy intézményesen (értsd: a komoly dán kormányzati támogatottságnak is köszönhetően), az európai művészfilm egyik legfontosabb reprezentánsává vált. Lars Von Trier-féle Dogma ugyan kifulladni látszik, a Mester is inkább valamiféle mozgóképes teatralitással kísérletezik inkább, mint a lelki folyamatok lehető legridegebb és valósághűbb dokumentációjával; a többiek is másfele keresgélnek, jobbára a skandináv világban komoly hagyományokkal rendelkező (bergmani) pszichologizáló filmhez találnak vissza. Érdekes az viszont, hogy a dán közönség kitart a dán film mellett ebben a "változó korban" is, köszönhetően talán annak, hogy rendezőtől, műfajtól, stílustól függetlenül, viszonylag egyenletesen jó, amolyan megbízható skandináv színvonalon készülnek ezek a filmek. A közönség ugyanúgy jár Per Fly vagy Jesper Nielsen filmjeire, mint a nagy sztár Lars Von Trierére. Vagy néha még jobban is... (Bezzeg nálunk, vakarja a fejét a honi filmművészet elkötelezett rajongójaként a kritikus.)
Ole Christian Madsen szintén az elébb említett társaságba tartozik, mind közönség, mind szakmai elismertség tekintetében. Első játékfilmje, a Pizzakirály díjesőt hozott megejtő etno-szociál-kisrealizmusával, második filmjével (érthetetlenül, bár nagyon szimpatikusan) azonban nem ezt az utat folytatta, hanem a párkapcsolatok mélypszichológiájába ásta be magát. Az örök szerelem című film ugyanúgy a jóléti társadalom kifelé mutatott bűbáj mosolya mögött megbúvó kietlen lelki és érzelmi sivárságot kutatja és próbálja feltárni, mint azt a Dogma-filmek java is tette (Az örök szerelem alcíme is ez: Dogma), ám mentesen annak jó szándékkal és indokkal kitalált, de idővel gesztussá, manírrá vált formalizmusa nélkül.
Az itt látott, díjakkal is jutalmazott döbbenetes lélektani hitelességű színészi alakításokat láthatjuk Madsen új, 2006-os filmjében, a Prágai történetben is, hiszen a két főszereplő ugyanaz mindkét filmben: Stine Stengade és Mads Mikkelsen. A Prágai történetben is egy negyven körüli házaspár lelki életét, pontosabban annak hiányát elemzi Madsen, mint előző filmjében, azonban most a párt kiszakítja a jóléti dán társadalom biztos egzisztenciájú értelmiségi közegéből, Prágába viszi őket, a skandináv életstílustól tökéletesen idegen kultúrájú, sajátos hangulatú városba. A megszokott mindennapjaiktól ide, ebbe a (számukra legalábbis) fura városba való elszakadás adja meg a végső billentést annak a bizonyos bilinek.
A pár Christoffer, a férfi (az érdekes arcú Mikkelsen újabb intenzív alakítása) apja temetésének elintézésére érkezett a városba, ahol az apa életének utolsó éveit élte. A precíz skandináv életstílushoz szokott Cristoffer és felesége, Maja, egy különös prágai ügyvéd segítségével próbálja lerendezni az ügyeket, amelyek kisebb döccenőkkel ugyan, de haladnak is a végső kiteljesedés felé, amely azonban nem az lesz, amit mindenki vár. A furcsa városban furcsa dolgok derülnek ki, senki nem menekülhet előlük a munkába, vagy más sürgősségbe, nincs mese, a dolgokkal itt és most kell szembenézni. Szembe kell nézni velük, ez viszont nem mindig kellemes.
A pár frontális érzelmi egymásnak feszülését már-már bergmani szenvtelen dinamikával ábrázolja Madsen, ám a feszültséget olykor meglepően humoros jelenetekkel akasztja meg, amelyek forrása a nyelvi-kulturális közeg különbözőségéből fakad, de ez sem a film könnyed szórakoztatás felé hangolását, hanem a pár elidegenedettségének fokozását szolgálja. A Prágai történet egy történet, amely Prágában játszódik, amelyben az ódon város nemcsak mint bájosan romantikus háttér, hanem mint történetszervező tényező is szerepel, de nem róla szól. Címszereplő, de nem főszereplő. Ettől függetlenül a hazai Prága-rajongók is találhatnak érdekeset e filmben, főleg, ha negyven körüli, értelmiségi párok, hiszen Ole Christian Maden filmje olyan általános és jellemző problémákat taglal, amelyek érvényesek lehetnek rájuk is.
Amúgy jó kis film ez, nem olyan gyomorba-vágós, mint amilyeneket az utóbbi időben a dánoktól megszoktunk, de mindenképpen figyelemreméltó alkotás. Kicsit hűvös, kicsit melankolikus, olyan tipikusan skandináv művészfilm.
U.i.: Ezt télen forgatták, tavasszal-ősszel azért más Prága!
