Nem tudom, ki hogy van vele, de nálam Tim Burton elég sok mindent megengedhet magának. Lenyomta a torkomon a feltehetően saját szórakoztatására alkotott kis mesevilágát, és innen kezdve már majdnem mindenre kapható vagyok. A Sweeney Todd azonban kissé megfeküdte a gyomromat...
Gondolom, igazi filmrajongóknak nem kell bemutatnom a rendező urat, de a kezdők kedvéért mégiscsak mondjuk el, miről beszélünk: bizarr szereplők valahol félúton két világ között. Hogy ott aztán mit csinálnak, az már majdnem mindegy - a hangsúly a mesevilágon van, amit Burton látványosabbnál látványosabb módon tár elénk. Hát ha egy dolgot, azt biztosan nem vitathatjuk el tőle, hogy a hangulatteremtés igazi nagymestere. Tulajdonképpen akár stílusgyakorlatnak is felfoghatjuk életművét, hiszen az egy darab Facéroktól eltekintve minden munkáját tekinthetjük ugyanazon téma egy-egy újabb eszközzel való megközelítésének.
A Sweeney Todd most egyrészt a musical, másrészt a horror világába meríti a burtoniánus mesét. Eddig egyetlen Burton film nem volt ennyire sokkolóan véres és naturális, már-már vetekszik Tykwer Parfümjével. Bár a vér színpadias vöröse kétségkívül tompítja a látványt, az élénk képzelőerővel bírókat ez sem tartja vissza a viszolygástól. Nem is lenne igazán ezzel semmi gond, ha érteném, mi végre folyik a vér literszámra. Persze vágom én a történetet, Sweeney Todd (Johnny Depp) bosszút akar állni a gonosz bírón (Alan Rickman), aki csúnyán tönkretette családi boldogságát. Depp, mint mindig, most is remek, inkább a forgatókönyv gyengeségének, a karakter kidolgozatlanságának tudom be, hogy mégsem tud valódi együttérzést kicsiholni a nézőből, aki emiatt értetlenül nézi kaszabolását. Ettől a - valljuk be - nem mellékes apróságtól eltekintve azonban rendben van a film.
Stephan Sondheim - aki zeneszerzőnek sokkal jobb, mint forgatókönyvírónak - igazi színházhangulatot varázsol a vászonra musicaldallamaival - aki nem híve a műfajnak, most sem lesz, a rajongók azonban zabálni fogják minden hangjegyét. A színészek egész jól megoldották a zenei feladatokat, Alan Rickman sosem lesz egy Pavarotti, na de nem is ezért szeretjük - Helena Bonham Carter azonban máris gyúrhat a következő musicalre - a rendezők bolondok, ha nem keresik meg egy újabb zenés szereppel. A film igazi meglepetése volt Sacha "Ali G" Baron "Borat" Cohen feltűnése a vásznon - itt végre egy valóban vicces oldalát mutatta a korábban számomra rémisztő pillanatokat szerző színész. A film legnagyobb, mindent elsöprő favoritja mégis Dariusz Wolski operatőr, aki gyönyörű képekkel és színekkel dolgozik - a film legemlékezetesebb pillanatait neki köszönhetjük.
