Magyar filmmel a szabad filmért. Ilyen és ehhez hasonló, közhelyes mondatok jutnak eszembe a kollektív összefogással készült, egyszerűen csak Magyarország 2011 címmel ellátott szkeccsfilm kapcsán.
Kérdés azonban, milyen is ez a magyar film, melyet tizenegy rendező és Tarr Béla produceri tevékenysége kovácsolt össze a nagy leállás időszakában, mindenféle költségvetés nélkül. Úgy tűnik, a végére mintha csak az eszme maradt volna: forgatni kellett, tehát forgattak – ez kényszer pedig sokak esetében erősebb volt a mondanivalónál. De a részletek még így is megrázóak.
Nem volt eseménytelennek mondható Magyarország tavalyi éve, filmeseinket azonban nem igazán érdeklik a mindennapi történések. Művüket inkább “elemelték” a valóságtól – ebben tényleg a hazai tradíciókat követi a szkeccsfilm. Az első alkotó, Jeles András René Descartes örök mondását, a “gondolkodom, tehát vagyok” mondatot adta különböző emberek szájába. Roppant izgalmas, ahogy először a kamera elkalandozik az arcokon, majd amikor a szavak elhangzanak, ez teljesen átértelmezi a beállítást. Hasonló “beszélő fejekben” gondolkodott Salamon András is, csak míg Jeles nem nyúlt bele a nyersanyagba, hagyta, hogy a karakterek érvényesüljenek, Salamon rendezett. Ízlés kérdése, nekünk az előbbi módszer áll közelebb a szívünkhöz. Sőt, Jeles képsora a produkció egyik legerősebb része lett.
A szkeccs két további kimagasló műve Török Ferencé és Pálfi Györgyé. Előbbi – önmagához hűen, kissé önironikusan – a Széll Kálmán teret és Orbán Viktor beszédét tette meg etűdje főszereplőjévé. A montázs, amely a nemzeti szónoklat és a lepukkant valóság hatásos keveréke, áll a legközelebb a producer (Tarr) felkéréséhez, ebből derül ki talán a legjobban, milyen ellentmondásos ma Magyarország. Pálfi dolgozata zseniális formai bravúr, tulajdonképpen egy képzeletbeli film nyitó és záró feliratgyűjteménye, a mondanivaló pedig a sorok között látható, olvasható. Tulajdonképpen az egész egyetlen poén, egy vízió arról, hogy hogyan is nézne ki egy eszement nemzeti produkció, mely Wass Albert műveit és a Káma szútrát hozná közös nevezőre.
Kocsis Ágnes egy fiktív, ám “bármikor bekövetkezhet”-jelegű sztorit vázolt fel egy hajléktalan asszonyról, aki összebarátkozik egy kutyával, ám végül a fogdában végzi – remek alap lenne ez egy társadalmi vitaműsorhoz bármelyik hazai közszolgálati tévén, már ha foglalkoznának ilyesmivel. Szabó Simon csak karcolta a valóságot: művében egy kidobó külsejével és egy nyúl intelligenciájával rendelkező fószer szeretne pénzes munkát szerezni, de persze a rendszer nem tetszik neki. A manírok azonban fontosabbak lettek az ábrázolt drámánál, a maníros forma mögött elveszett a tartalom.
A Magyarország 2011 nem egységes színvonalú mű. Fliegauf Benedek produkciója inkább installáció, mint filmetűd, Siroki László vidék kontra főváros képsorai meg esetlegességük miatt tűnnek ki a mezőnyből. De ez még mindig értékelhetőbb munka, mint az amúgy általában kvalitásos Forgács Péter “műsora”, melyben önmagát exhibicionista, öltönyös értelmiséginek kiadva egy döglött kecskét vesz ki egy szemetesből, hogy aztán simogassa meg zaklassa, amit feliratokban olvasható dialógusokkal fejel meg. Az abszolút mélypont azonban Mészáros Márta produkciója, melyben nők sikoltoznak, szülnek és gyereket lopnak. Mindezt ráadásul az amatőr videófesztiválokon látható művek stílusában.
Lám, a szabad film is lehet rossz.
