Az igazat megvallva hálás közönsége vagyok az audiovizuális művészet "lényegre törő" műfajainak. A horror naturalizmusa és brutalitása könnyen magával ragad, és a bemutatott fiktív borzalom könnyűszerrel ébreszti fel bennem a félelem és rettegés valós érzetét. A filmkép ravasz objektivitása, a szemünk elől elzárt információk és az elénk tárt förtelmes titkok hamis realitásukkal hatolnak a zsigereinkbe. A Sinister a horrorfilmek tengerében alighanem tökéletesen el fog tűnni, egy pattogatottkukorica-dobálós, sikítozós esti mozivetítést azért még éppen hogy megér.
Ellison (Ethan Hawk) életútja tökéletes példája az amerikai álom földi pokollá válásának. Fiatalon ír egy nagy sikerű krimiregényt, ám a gyorsan halványodó hírnév és a makacs írói válság csakhamar megszállottá teszi őt. Olyannyira, hogy egy következő bestseller érdekében még attól sem riad vissza, hogy újra egy gyilkosság színhelyére költözzön. A dolog attól lesz igazán morbid, hogy a családját sem rest magával cipelni, így a naiv feleség, Tracy (Juliet Rylance) és a két ránézésre látens pszichopata gyerkőc akaratlanul is az események kellős közepébe csöppen. A bonyodalmat néhány egyszerű mozdulat indítja el. Ellison talál öt poros 8mm-es filmszalagot, és befűzi azokat egy vetítőgépbe.
A beszédes címekkel ellátott filmtekercsekről csakhamar kiderül, hogy a túlvilágról küldték őket, megtekintésük pedig egészen pontosan oda is vezet majd vissza. A "Lown work" "Sleepy Time", "Pool party", "BBQ", "Family Hanging" egy-egy önálló kisfilmmel is felérne, de az archivált iszonyat pillanatok alatt válik hőseink szörnyűséges valóságává. A film felvonultatja a horror megannyi jól ismert aspektusát. A rituális gyilkosságot összekapcsolja a gyermeki ártatlanság mögé rejtőző démoni erőkkel, a naturális erőszakot pedig a megbomló elme hallucinációval. A vélt és valós látványt összemosva egyetlen célt szolgál: meg akarja rémiszteni a befogadót.
A kiszámítható történet és a jól ismert műfaji klisék ellenére izgatottan néztem végig a filmet és ebben alighanem a kameramunkának és a hangutómunkának van a legnagyobb szerepe. Az állandó, tulajdonképpen hétköznapi helyszín a változatos beállításoknak köszönhetően egy labirintus aggasztó kiúttalanságát sugallja. Az érzékletes hanghatásokkal karöltve – például a vetítőkép karakteres kattogása – pedig dermesztő hangulatot teremtenek. A film formailag sem nyújt forradalmit, de néhány jól időzített pillanatban azért valami egészen biztosan megfagy bennünk…
Értékelés: 5/10
