Ráktérítő

Lehet-e, szabad-e viccelődni a rákkal? A Fifti-fifti című, drámába oltott vígjáték – dramedy – egyértelműen felel: lehet és szabad. Sőt: kell.

Halálos humor

Amikor a fiatal tévés producer, Will Reiser huszonévesen megtudta, hogy daganatos betegségben szenved, és mindössze ötven százalék a túlélési esélye – vagy meghal, vagy nem –, érthetően megszeppent és kétségbeesett. Amikor sikerrel túljutott a kóron, tollat ragadott, és papírra vetette élményeit – ebből született a Fifti-fifti forgatókönyve, majd a film. Reiser egy végtelenül emberi történetet mesél el, megrázó és mulatságos momentumokkal, minden helyzetben gondosan ügyelve arra, hogy ne hulljon a története szentimentális ömlengésbe, vagy ellenkezőleg: profán bohóckodásba. Ízléssel és dicsérendő arányérzékkel szövi hőse sorsát, amiben hasonló ügyességről tesz tanúbizonyságot az Amerikában viszonylag ismeretlen rendező, Jonathan Levine – a legnézettebb munkája a gyengébbre sikeredett thriller, a Majd meghalnak Mandy Lane-ért, illetve a jobban teljesítő, hiphopos szubkultúrában játszódó a The Wackness volt –, illetőleg a főszereplő Joseph Gordon-Lewitt és az elmaradhatatlan jó barátját alakító (és társ-producerként is közreműködő) Seth Rogen.

Vagy igen, vagy nem

[img id=333707 instance=1 align=left img]Reiser tulajdonképpen csak a neveket megváltoztatva a saját sztoriját írta meg. A huszonhét éves rádiósszerkesztő, Adam (Gordon-Lewitt) kiegyensúlyozott. Ugyan akadnak problémák a szép barátnőjével, Rachaellel (Bryce Dallas Howard) – nem szexelnek jó ideje –, és az anyja (Anjelica Huston) túláradó gondoskodása is zavarja, alapvetően elégedett az életével, az egzisztenciájával. Átlagos, de takaros külvárosi kertes házban lakik, egészségesen él – nem dohányzik, fut, és szelektálva gyűjti a hulladékot –, és hát ott áll mellette a szabados szájú cimbora, Kyle (Rogen). Letaglózza az orvos közlése, amikor szűnni nem akaró hátfájdalmai miatt felkeresi, hogy egy kimondhatatlan nevű, ritka, genetikai alapú rosszindulatú tumor támadta meg a gerincét. Kemoterápiával ötven százalék, hogy meggyógyul, ha műtétre kerül a sor, tíz százalék az esély… A kezelés hónapjai során – a betegséggel együtt járó sajnálatosan jól tudott fájdalmas változások mellett – sok minden változik meg benne és körülötte. Az egyébként is túlságosan aggodalmaskodó anyjával – akit az Alzheimer-kóros férje (Serge Houde) istápolása terhét szintén cipeli – rendezi a viszonyát, a rákját eleinte felvállaló, majd félrelépő, festőművészi ambíciókat dédelgető barátnőjével szakít (csak egy "Rozoga" nevű agár marad utána, az ajándék kép csúnyán végzi). Állapota feldolgozása miatt pszichiáternőhöz (Anna Kendrick) jár terápiára, a kezdő – tapasztalatlan – doktornőnek és Adamnek fokozatosan elmélyül a kapcsolata, s a kemoterápiákon barátságot köt – és együtt füvezik – a sorstársakkal, Mitch-csel (Matt Frewer) és Alannel (Philip Baker Hall). A kúra azonban nem vezet eredményre, következik a műtét, és bizony félő, hogy az altatásból nem ébred fel…

Hibátlan egyensúly és őszinteség

Temérdek filmet láthattunk már a rákbetegekről, amik a szenvedés – azt kell, hogy mondjuk: sablonos – képeinek sulykolásával érték el az együttérzés hatását. Ismerjük (részben a mozgóképeknek köszönhetően) az Amerikában élő svájci pszichiáter, Elisabeth Kübler-Ross öt stádiumát (a rákos) haldoklásról: az elutasítást, a dühöt, az alkudozást, depressziót és végül a belenyugvást. Tudjuk, sajnos a daganatos kórok olyas valamik, amibe az emberek többnyire (fele részben mindenképp) belehalnak, olykor meggyógyulnak, a filmesek közül az utóbbi időben Patrick Swayzet érte utol a végzet, míg Michael Douglas sikeresen kilábalt belőle (kopp-kopp-kopp). A Fifti-fifti attól számít unikumnak, hogy főhőse sorsáról emberi módon beszél. Ebbe éppúgy beletartoznak az elkeseredés és lemondás szorongató percei (például egy sorstárs elvesztése okán), mint azok a kacagtató pillanatok, amikor a jó barát csajozásra használja a rákot, mondván ez az állapot az együttlétig meghatja a lányokat (és tényleg). Mindezt persze nem faragatlanságból teszi (oké, csak részben), hanem mert a közös mulatozással kíván erőt önteni a végzetes kórban szenvedőbe. S ha akarjuk, a Kübler-Ross-i fázisok a Fifti-fiftiben is kimutathatóak, ám teljességgel hangsúlytalanok, mert a rendező és az író remek egyensúlyérzékkel egy személyes (így: hiteles) történetet rakott össze. Újszerűen. Mert újszerűen hat, ahogy bepillanthatunk – azonosulhatunk – Adam mindennapjaiba, a kapcsolatain át kirajzolódó érzéseibe, gondolataiba. A személyesség és a leplezetlen őszinteség rabul ejt. A film nem moralizál, ügyesen kikerüli a közhelyeket és a téma feldolgozásának sablonos, a helyzetből fakadó, kínálkozó csapdáit, a könnyeket és a kacagást megfelelő arányban és mértékben adagolja. Aki egyszer is megnézi, nehezen felejthető élményt kap.

Kinek ajánljuk?
- Aki egészen egyszerűen egy jó filmre vágyik.
- Aki bármilyen módon kapcsolatba került daganatos betegséggel.
- Aki szeret úgy nevetni, hogy közben a könnye is kicsordul (nem a nevetéstől).

Kinek nem?
- Aki szerint nem szabad a rákkal viccelni.
- A szomorú, veretes drámákat kedvelőknek.
- Aki szerint az élet nem színes, vagy fekete, vagy fehér.

8/10