Végül is: film. Van története, van mondanivalója, vannak szereplői, jaj, azok vannak csak igazán. Annyira erősek a szereplők, hogy a rendezőt, Koltai Lajost szinte észre sem lehet venni. Ettől aztán az Estének furcsa, női film hatása keletkezik, nők vannak a központban, uralják a vásznat, és szépek, tehetségesek.
Végül is: film. Van története, van mondanivalója, vannak szereplői, jaj, azok vannak csak igazán. Annyira erősek a szereplők, hogy a rendezőt, Koltai Lajost szinte észre sem lehet venni. Ettől aztán az Estének furcsa, női film hatása keletkezik, nők vannak a központban, uralják a vásznat, és szépek, tehetségesek, azt érzem, hogy Toni Collette furcsa ajkát vagy Vanesa Redgrave ráncait ezer évig is elnézegetném, még akkor is, ha elég nagy árat kell adni a színészi szépségükért. Azt, hogy a film nehézkes, a világa furcsán egyoldalú. De nem bánom ezt az oldalt: annyi férfias filmet lát az ember, hogy szinte felhőtlen öröm egy olyat is megnézni, ahol a nők a férfiak, és a férfiak a nők, nadrágot hordanak a vágy titokzatos tárgyai, és sokkal többet nem is lehet megtudni róluk vagy megérteni belőlük, csak hogy vannak, és szeretni lehet őket.
Két óra a film, és nincs benne sok esemény, így aztán ki lehet mondani, hogy lomha, még ha a lomhasága következetes, a tempója pontos, így aztán az egész mindösszesen mégsem kibírhatatlanul hosszú. Egyszer azért eszembe jutott, hogy még mindig csak Meryl Streep lányát láttuk, az egyébként kifejezetten ügyes Mamie Gummert, és ha a mama is ki van írva a stáblistára, akkor jönnie kell, addig nem lesz vége a filmnek. De aztán meg is jön Meryl Streep, és annyira, de annyira jó, hogy a gyönyörűségtől felujjong szívünk alatt a gyermek: ahogy fölkapaszkodik a lépcsőn, ahogy haldokló barátnője átöleléséhez előbb leveszi a szemüvegét, abban minden benne van, egy társadalmi osztály, életút és jellem, ezer döntés az életben, amely mindig, minden nehéz pillanatban az elvárt utat jelentette.
Ha valamiben következetlen a film, az meglepő módon a képi világa. Meglepő, hiszen a rendező korábban operatőr volt, és most is az a néző érzése, hogy a jelenlegi operatőr, Pados Gyula némileg föláldozza magát, és Koltai Lajosként fényképez. Ennek ellenére két jelenetbe is belekeveredik a digitális technika, egyszer műlepkét űznek, egyszer álszentjánosbogarak röpködnek az éjben, és oda az illúzió. Mert ettől a rettenetesen erős színészi jelenléttől, illetve attól a finom pikantériától, hogy rokonok játszanak a filmben, hogy a Vanessa Redgrave által játszott karakter egyik lányát valóban Vanessa Redgrave lánya, Natasha Richardson játssza, az ember belekerül a családba, a családtörténetbe, mintha azért szaladna olyan sokfelé a film, mert valóban ilyen az élet, ágakra bomlik a családfa. De ezekben a digitális pillanatokban a film csak film, a színész csak színész, az ábránd csak kiábránd.
Valami mégis melengeti az ember szívét. Talán az, hogy a nagy színészarzenál olyan kicsit akar mondani. Azt is csak épp sejteti. Hogy talán az elhibázottnak látszó élet a teljes, hogy nincs rossz döntés, hogy minden úgy jó, ahogy alakul, beteljesülve vagy teljesületlenül, élve vagy halva. Nem nagy film az Este, de film. Van története, szereplői, mondanivalója.
