"Agyamban egy kis bomba van..."
Fogyókúramagány, heroin szerelem, szermegszállottság. Öröm látni, hogy a nálunk oly népszerű amerikai társadalomnak már régóta nagyon elege van saját kultúrájából, az állandóan valami fokozhatatlan boldogságra, extázisra vágyó tömegetetésből. A Rekviem egy álomért című filmet Hubert Selby azonos című, 1978-as regénye alapján készítették el. Selby a háború utáni amerikai irodalom egyik legfontosabb írója volt, leghíresebb művét, az Utolsó kijárat Brooklyn felé-t szintén megfilmesítették (Uli Edel, 1989). Személye szavatolja, hogy pokoli utazásban lesz részünk, melyben minden szereplő nagyon csúnya véget ér, s esély sincs a Happy Endre.
Filmünk játszódhat a hetvenes években vagy manapság, Coney Islandban vagy más városban. Harry, Marion és Tyrone egyre gyakrabban nyúlnak a tű után. Fiatalok, ismerik a barátságot s a beteljesült szerelmet, mégis valami megállíthatatlan zuhanás részeseivé válnak. Az örök boldogság után sóvárognak, melyet nem tesz tönkre hétköznapi cselekvések csikorgó kényszere. A Trainspotting főhősének a heroin elsősorban az elviselhetetlen társadalomból való kilépésre kellett, ám egy idő után ugyanúgy börtönben találta magát, melyet a heroin népesített be pokoli figurákkal. Végül ebből is sikerült kilépnie, s ezáltal visszalépett ugyan a társadalomba, mégis saját létezése valósággá vált. Ebben a történetben ez már nem sikerülhet, hiszen hősei képtelenek önmagukat megtartani, állandóan valami pótszerbe kapaszkodnak. Mert mire kell az egyik szerelmes a másiknak? Hogy tartsa, hogy megtartsa. De aki önmagát nem tudja megtartani egy pillanatra sem, az a másikat sem fogja tudni. A regény írója, Selby, a filmben egy röhögő börtönőr szerepét játssza. A rövid jelenetben az író kíméletlenül kineveti saját figuráit.
A film negyedik főszereplője Harry anyja, Sara, a magányos özvegy, kinek egyetlen szórakozása, hogy naphosszat agyelszívó tv show-kat néz. Egy idő után már ha nézi, ha nem nézi, agyában egy kis tv készülék örökösen ugyanazt a sikerorientált tv show-t játssza, melynek ő a sztárvendége egy piros ruhában. A film hideg, kékes színvilága nélkülözi a vöröset, mely csak Sara látomásaiban szerepel. Ezért olyan sokkoló a vörös ruha, és haj megjelenése. Az emberi agyba beépült televíziózásnak ilyen hiteles megjelenítését eddig csak a Jan Sverák által rendezett Akkumulátor című komédiában láttam. De ez itt gyengébb idegzetűeket nem kímélő, véresen komoly víziók egyre fokozódó sorozata.
A sok főszereplős és a több szálon futó történet miatt a rendező filmje megvalósításához sajátos vágástechnikát alkalmaz, mely a nyolcvanas évek "hip-hop" kultúrájából táplálkozik, s lényege a gyors, kapkodó és részekből összeillesztett képek ismétlődése, a gyakran használt osztott képmező, a digitális effektek, s a színészek testére szerelt kamerák alkalmazása. Így nem véletlenül választott filmjéhez olyan operatőrt (Matthew Libatique), akinek több mint hetven videoklippje látható az MTV-n, és számos reklámfilmben dolgozott már. A Rekviem egy álomért iszonyatos mennyiségű képet pörget végig szemünk előtt egyre nagyobb sebességgel. A félre siklott vonat kerekeinek zakatolását az ütközés előtti pillanatokban, de ezek a pillanatok napok, hetek, vagy évek is lehetnek a belül utazók számára. S a jövő víziókba vész.
