A jövő kezdete című film igazi feszültsége a kettősségéből fakad. Egyrészt adva van három kivételes színészi teljesítmény, amely őszinteségével és egyszerűségével a játékidő minden pillanatában gyönyörűséggel tölti el a nézőt. Kevin Spacey, Helen Hunt és a tényleg zseniális gyerekszereplő, Haley Joel Osment (Hatodik érzék) az amerikai filmekre jellemző "érzelmi játékpaneleket" messze elkerülve üdítően spontán reagálásaikkal a természetes létezés illúzióját keltették amellett, hogy a belső érzelmi viharokat kevés eszközzel is nagyon intenzíven tolmácsolták. Másrészt adva van egy lila lelkű lányregénybe oltott tanmese, egy olyan történet, amely a szintén szokatlanul romantikátlannak mutatott "valóság"-közegből minduntalan kilógatja a mesterkélt kitaláció lólábait. A három remek színésznek, akinek a legfőbb kifejezőeszköze a szeme, ebben a fura kettősségben a csodával határos módon sikerül elérnie, hogy az adott szituációt az adott pillanatban istenáldotta tehetséggel hitelesíti, ám az egészről érezni, hogy valami nincs rendben. Épp attól, hogy a szerzői szándék nagyon el akarja rendezni a dolgokat. A magányosan küzdő anya (egyszerre a kenyeréért és az alkohol csábítása ellen) és a testi sérülései miatt magába zárkózó tanára között a kiskamasz fiú olyan tudatos szerelemszerző akcióba fog, mintha Ámor földi megbízottjaként teljesítene szolgálatot. Van itt országossá duzzadó "tégy jót másokkal" mozgalom, hit, remény, szeretet, megspékelve hajléktalan-romantikával, alkoholista nagyival, betoppanó agresszív apával. Van mit a happy end elől eltakarítani. Az viszont megbocsáthatatlan, hogy a hepiend-hitelesítés kedvéért - ez a legdurvább lóláb - a szerzők a kisfiút dobták oda áldozatul.
