Repríz

Ahol Csehov halk és fojtott, Verebes üvölt. Ahol Csehov üvölt, ott már az üvöltés a norma - majdnem csönd. Ez mind nem baj - ettől a Három nővér még nemcsak érdekes, hanem már jó is lehetne. De három nővér helyett istenigazából csak egy van - ez már, mondjuk, baj picit.

Dobjunk el mindent. Nemcsak a közhelyes Három nővér-zanzákat, hanem átmenetileg Ascher és Telihay rendezését is, hogy Steinéről, Strehleréről, megannyi zavaró emlékképről már ne is beszéljünk. És nézzük, hogyan fogalmazza újra - a Radnóti Színház színészállományára (mely amúgy néhány éve már kiáltozik a Három nővér után) - 1994-es nyíregyházi rendezését a meghökkentésben utazó rendező, Verebes István. Aki a meghökkentést ezúttal már a szereposztással kezdte; ezennel alanyi-állampolgári jogon kijelentem, hogy Schell Juditnak jár a Mása, mi több, Másának jár a Schell Judit.

Négy felvonás négy részben - ez remek, és haladó hagyomány. Már az elején mindenki szörnyen ideges - Irina egyenesen hisztis, odakint valamit leejtenek, Versinyin a szó legszorosabb értelmében bezuhan a színpadra, amúgy a szamovár is leesik, de ez nem nagy baj, mert nem is volt igazi, csak zenélő kicsiség (ellentétben a nyíregyházival, ami viszont óriási volt, jókora leltári számmal), különféle csúcspontokon mindig benyitnak vagy közbevágnak, szóval hangosan és igen expresszíven reménytelen helyzet ez, kínosan röhejes.

Alaptónusnak ez meghökkentő - Stuber Andrea szövege jobban is passzol hozzá, mint Kosztolányié -, és a mindent-kimondáson meg a mindent-megmutatáson kívül van benne néhány meggondolkodtató, jó ötlet is. Például az, hogy a három lány közül ezúttal Olga története a legerősebb (bár ez nem- csak Schell Judit kiugró, az előadás egészét szüntelenül meghatározó és megszervező alakítása miatt van így, hanem a Mását játszó Moldvai Kiss Andrea gyengébb és az Irinát játszó Gubás Gabi szakadozott, jelenetekre eső játéka miatt is). És Olga nem hervadófélben és pótanyaszerepben szenvelgő "erős" asszony, hanem a legelevenebb nő mind közül, és Versinyin orra bele is van ütve az ő hatalmas tévedésébe, amikor Mását választja. Olgának ez fáj, egészen a búcsújelenetig fáj - és ebben az előadásban ez az igazi búcsú, az Olgáé Versinyintől, nem pedig a hagyományos, ami...

...ami szintén nem hagyományos, mert a már-már obligát hisztijelenet után (hisztiből van itt anynyi, hogy hetekre megszelídül az ember) az addig többé-kevésbé a szokásos búbaromra hangolt Kuligin, Mása férje megnyugtatásképpen akkora csárdás pofont kever le az ő "jó Másájának", hogy a mi fülünk is belecsöndül. Merthogy ott, abban a szolidan pocsék házasságban rend van ám, Kuligin viseli a nadrágot meg a képére merevült bárgyú mosolyt, és Másának nemigen van mire felvágnia. Nem is vág.

Verebes átemelte néma szereplőit - Versinyin családját a tűzvészben, meg Natasa szeretőjét, a délcegen páváskodó Protapopovot, de még a kissé debilnek látszó, nagyra nőtt Bobikot is -, akik nem sokat tesznek hozzá az előadáshoz, de itt vannak, mert a régiben nyilván "bejöttek". A pisztolydörrenés-szerű kulcsdobálás - Olga a színpadon kívülről hajítja be a kulcsot Andrejnek - viszont most is bejön.

És ezen még nevetni sem lehet, nem úgy, mint számos kiboruláson és kifakadáson - Andrejen, amikor üvöltve "szereti az ő feleségét", Irinán, amikor a munkáról papol, Másán, amikor arról beszél, hogy Versinyin is szereti őt - Olga ezen a ponton nem bírja tovább, ez következetes és szép. Az viszont túlzás, amikor a véres-kormos Szoljonij az alvó Tuzenbach homlokának közepére vérpöttyöt nyom - na ne.

Sok apróság és nagyság - mindent összevetve ez az előadás nem durran akkorát, mint hajdanán a nyíregyházi, pedig több benne az önmagában jó alakítás. Rudolf Péter suta Tuzenbachja, Bálint András megkérgesedett Csebutikinje, Csankó Zoltán önsorsrontó Andreje érvényes és érdekes; Kulka János Kuliginje több is ennél: veszedelmes és fenyegető. Szervét Tibor Versinyinje maga a férfikispálya Szávai Viktória Natasája meszsziről indít - első megjelenésekor kezet csókol Olgának, és ez ígéretes kiindulópontja a közismerten nagyívű szerepnek -, majd irányt vesz a parvenü kispolgáriság karikatúrája felé.

Megint jó az egyszerre kint és bent díszlet - megint Kis-Kovács Gergely munkája, és a jelmezek is - megint a Tordai Hajnalé, nyilván a "győztes csapaton ne változtass" jegyében.

A negyedik felvonás terében akár a Cseresznyéskert vonatkozó részét is el lehetne játszani: bőröndök, üresség, avar. A háttérben ezerrel vikszel a cseléd - a nézőtér legifjai bámulnak nagy szemmel erre az újabb nyíregyházi vándormotívumra; nemcsak mert nem tudják, hogy mit csinál, hanem mert semmi értelme, viszont zavaró, viszont ennek sincs értelme, hogy zavaró. A legvéget a nővérek mosolyogva mondják. Ha belegondolunk - Moszkvába ne, arról itt nincsen szó -, ennek viszont van értelme. Vége a cirkusznak, a felfordulásnak, jön a nyugi, a csönd - és minden marad a jó régiben. Az utolsó szó amúgy is Csebutikiné: mindegy.

Most akkor ezzel a nem rossz reprízzel a Radnótiban a dolog le van tudva?