Íróink általában tartózkodnak a közéleti szerepléstől, míg Te kifejezetten foglalkozol vele. Honnan ered ez az érdeklődés?

Aki túl, mint én, sokáig élt a régi rendszerben, az szabadságdeficites, tud róla vagy sem. A szabadság hiánya nyomasztó, és a túlnyomáshoz hozzászoksz, hozzád nő, ha hirtelen kiszabadulsz, veszélyes is lehet. Ketrecben szocializálódott vadállatot kiengedni a dzsungelbe stb. Magammal is folyamatos problémáim voltak, hogy ugye, ha ennyire nyomaszt, miért nem megyek el?Maradtam, miközben irigyeltem azokat, akik ezt meglépték, leléceltek a hetvenes-nyolcvanas években. Ez kimaradt az életemből.

A közügyek mindig is foglalkoztattak amúgy, szeretek közösségben lenni, futballista vagyok, akinek egyedül kell megoldania a helyzetet, de csapatban játszik, a csapatért. Csak együtt megy, az ember egyedül – fikció. Robinson – fikció, egyedül nem élsz túl, napokon belül elpusztulnál. Ha megbetegszel, nem tudsz vadászni, nem tudod megsütni a nyulat, amit előzőleg nem kaptál el, ezt könnyű belátni. Tüzet kéne raknod. Ahhoz fa kell, ahhoz meg szerszám – és azt ki csinálja meg? Aki nem vesz részt tudatosan a közügyek intézésében, félreérti a saját létezését, a „finom” értelmiségieknek, akik abba a „szörnyűségbe”, amit politikának hívnak, nem avatkoznak bele, fogalmuk sincs a létezés szerkezetéről. Ez ilyen kegyetlen. Egyszerű. Nem túl bonyolult.

Az írótársaid részéről az élcelődésen kívül nem éreztél elszigetelődést a politikai szerepvállalásod miatt?

Meglepő módon nem. Irónia, viccelődés, ugratás, ez rendben van, talán én is csináltam volna a helyükben. Haragot, gyűlöletet nemigen tapasztaltam.

Ha a jobb- vagy baloldalon tűntél volna fel, akkor is ilyen megértőek lettek volna?

Nem tudom, ezt nem tudom elképzelni. Hisz pont azért hagytam, hogy megtörténjen velem, ami megtörtént, a képviselőség, amit a „lehet más a politika” mint ajánlat jelent – épp a létező „balhoz” meg „jobbhoz” képest. A profi pártpolitika baromira nem érdekelt, nagyon nehezen szántam rá magam a kampányban való részvételre, az viszont érdekelt, érdekel most is, hogy lehet-e más, lehet-e másként csinálni. Hogy fölszámolható-e a kétoldalú megosztottság.

Őszintén mondom, nem értem, négy éve miért nem szavazott minden jó szándékú ember az LMP-re. Hogy kinek jó ez az engesztelhetetlenség, ami most van? Ha az egyik oldal nyer, attól a másik frusztrálódik, méginkább gyűlölködik, nincs kiszállás a mókuskerékből, polgárháborús a hangulat. Ki kell jönni ebből a morbus hungaricus-ból.

Mit szólsz ahhoz, ami végül az LMP-ből lett a kezdetek azóta, főleg a szakadásra gondolva?

Sajnálom. Valamennyien így szocializálódtunk, az egész magyar történelem azt nyomta ránk, hogy vagy mi, vagy ti – és ehhez jöttek külső körülmények. A választási törvény felszínre hozta a megosztottság-potenciált, a vidék-főváros, népi-urbánus leosztást. Ez a nagyon erős kívülről jött löket, ha nincs, nem mentek volna szét. Mindentől függetlenül azonban megképződik folyton a kétosztatúság, ha valahol két magyar összeáll, az máris két oldal.

Csak mi vagyunk ilyenek? Nem arról van szó, hogy csak magunkat látjuk ilyennek?

Mindenképp elég élesen jelenlévő probléma. Lehet, hogy csak magunkat látjuk ilyennek, mindenesetre azt hiszem, Amerikában a republikánusok és demokraták nem kérdőjelezik meg egymás legitimitását, sőt legalitását.

Egyébként Te még szerepet vállalsz az LMP-ben valamilyen módon?

Elmentem a kampánynyitójukra, és a PM egyéves évfordulójára is. Bírom őket, a szívemben együtt maradtak, most is úgy gondolom, hogy lehet más a politika. Hogy ezt aktuálisan kik és miként képviselik, más kérdés. Mivel szépen kértek, hagytam, hogy ráírjanak az LMP-lista végére. Amivel pusztán azt üzenem annak, akit érdekel, hogy fontolja meg ezt az ajánlatot, amelyet ebben a pillanatban csak ez a párt képvisel. Az ügy számít, a képviselői nem. Olyan, mint a gén, az fontos, a hordozója esetleges. A lényeg az öröklődés.

Az Országházi divatok egy igazi Kukorelly-könyv, része-e az életműnek, vagy valamiféle kitérő a pályán? Mikor merült fel benned, hogy megírod?

Nézd, minden könyv kitérő a másikhoz képest, alternatívája a többinek. Nem egyetlen könyvet írok, mint Proust, hanem sokfélét. Ami jön, ahogy kedvem szottyan. Ehhez elég későn szottyant kedvem.

Amikor a parlamentbe kerültem, és nem mondtam le azonnal, komolyan vettem, amit csinálni kezdtünk, érdekelt, mi lesz belőle, és csak körülbelül másfél éve döntöttem el, hogy írok róla. Mert olyan sokan kezdték mondani. Mintegy evidenciaként kezelték, hogy megírom.

Húsz éves koromtól írok naplót, de amíg képviselő voltam, naplót is alig vezettem, elsodortak az események. Kicsit bánom, hamarabb is eszembe juthatott volna. Mint írót szinte kizárólag a férfi-nő viszonylatok érdekelnek, úgy terveztem, ha kijövök a parlamentből, ezzel foglalkozom majd, de hát annyira rágták a fülem, hogy végül nekiültem ennek a könyvnek. Nem bántam meg, élveztem, szórakoztatott.

Megtudhatunk belőle kulisszatitkokat?

Ezt-azt biztos, a hatalmi viszonyokról konkrétan és strukturálisan is. Van pár fő mondás, igyekszem néhány sztereotípiát lebontani. 

Például az, hogy „a” politikusok hazudnak, így félrevisz. Nem hazudnak, hanem el akarnak adni neked. Magukat konkrétan, hogy őket alkalmazva nekik add a közhatalmat. Ha körülnézel, látod, hogy az emberek azt hiszik, „azok” ott „fönn”, a górék szemetek vagy istenek, de mindenképp az ő vezetőik. Noha pont fordítva, a miniszter szolga, a mi alkalmazottunk, a miniszterelnök a miniszterek elnöke – nem a mienk. És így tovább.

Nyilván más az én szempontom, mivel nem egyszerű megfigyelőként, nem parlamenti tudósítóként voltam jelen, hanem frakcióüléseken ültem, ennek megfelelően tudok csomó mindent, másképp látok sok mindent. De nem ez az érdekes, hanem az, hogyan működik, milyen a politika szerkezete. Tulajdonképpen mindegy, hogy színdarabokat vagy focimérkőzéseket elemzel, egy autó gyártását figyeled vagy egy osztályközösség működését, viszonyrendszerét, ugyanis ezek szerkezetileg hasonló folyamatok. Fontos figyelni, kiismerni, fontos, hogy foglalkozzunk az életük szerkezetével. Ha nagy műveket olvasol, hallgatsz vagy nézel, azok mintegy megszerkesztenek téged, segítenek különbséget tenni jó és nem jó között. Ha tudatosan figyeled, a saját életedre vonatkoztatod, jól jársz, arról nem is beszélve, hogy így telik a lehető legjobban az időd.

A parlamentben a kultúra volt a szívügyed. Szerinted ragadt az emberekre valami abból, amit ott feszegettél, vagy a romló szellemi állapot mellett erre semmi esély?

Nincs úgynevezett romló szellemi állapot, ez tipikusan hanyatlástörténet-nagyelbeszélés. Ami nem úgy általánosságban mindenre, hanem konkrétan az elbeszélőjére vonatkozik, aki, mint egyébként mindenki, egyszer csak valóban hanyatlani kezd.

A kultúra helyzete is szerkezeti probléma, érdemes inkább így nézni, mint hogy siránkozni meg bezzegezni.

Nem úgy működik a dolog, hogy hirtelen leépül szellemileg az ország, vagy a parlament színvonala rosszabb lesz, mint mondjuk Mikszáth idejében, ez így túl egyszerű.

Azt kell megnézni, miért tűnik így – mert én is így érzékelem, de lehet, hogy nincs igazam. Akik politikusnak „áll”, birtokolni akarja hatalmat. Mely nélkül államférfiúi tettek sem végrehajthatók, nem beszélve a maximális hasznot begyűjtéséről. 

Így kristálytisztán, fekete-fehéren sosincs semmi, kivéve a nagy gazembereket mindenki jót akar, és aki csak jót akar, személy szerint az is jól jár közben, a kettő között pedig széles a spektrum. Akik tudatosan lépnek ebbe a diszkurzív térbe, azoknak meg kell szerezniük a végrehajtó hatalmat, hogy tehessenek valamit, villanthassanak. A baj ott kezdődik, ha engedjük nekik, elnézzük, még tapsolunk meg „békemenetezünk” is hozzá, viktorozunk és ferizünk, amikor villantás helyett csupán villognak a hatalommal. Hagyjuk, nem csinálunk semmit, nem eleget ahhoz, hogy más legyen a közélet.

A kultúra szereplői például – körülbelül százezren élhetnek magyar nyelvterületen a kultúrából – nem fogják fel igazán, de semmiképp sem képviselik a saját érdeküket. Nem szerveződnek, nem próbálnak erőt mutatni. Szanaszét szabdaltak, nem csak politikailag megosztottak, de szakmák szerint is széttagoltak. Nem ismerik egymást, alig érdeklődnek egymás iránt, nem érzik, hogy az ő bajuk tisztán a mások baja, és hogy külön-külön könnyen levadászhatók, közülük a tehetségtelenebbek megvehetők, lásd Magyar Művészeti Akadémia.

Márpedig ha a társadalom valamelyik alrendszerében nincs elegendő potenciál, hanyatlik a presztízse, akkor a döntéshozók számára nem érdekes. Ha a művésztársadalom erőt tudna mutatni, megkapná a neki épp emiatt járó erőforrásokat.

A helyzet viszont az, hogy nem lehet nem látni a művésztársadalom megosztottságát, a súlyos féltékenykedéseket, egymás lenézését, az egymástól való frusztrálódást, és hogy emiatt aztán, tisztelet a kivételnek, nem is tesznek semmit.  A döntéshozó nem „szellemi állapota”, esetleg kultúraellenessége miatt vonja ki vagy osztja el minden képzeletet alulmúló igazságtalansággal az erőforrásokat, hanem mert innen nem vár semmit, vagy így vár valamit legitimációdeficites hatalma erősítéséhez. 

Miért tenne erőforrásokat például a cigányság problémáinak megoldásába vagy a hajléktalanság fölszámolására? A cigányok nem szavaznak, elég pár látszatintézkedés, aztán heló. A hajléktalanok pedig…

Úgy látod, hogy a kultúra jelenleg nem harcol a saját érdekeiért?

Ez nulla. Ahelyett, hogy mindenki, az operaház balettkara, Ascher és Nádas, a száztagú cigányzenekar meg tízezer magyartanár ott lett volna a Vigadó átadása előtti tüntetésen, voltunk kétszázan. Persze jó volt, ami volt, de látni kell a kortárs magyar kultúra totális szétforgácsoltságát. Utálkozik és elfordul arisztokratikusan, közben pedig várja, hogy a zsebébe valamit belepöttyintsenek. Ha kap valamit, egy kicsit lenyugszik. A klientúra fölfelé lihegve nyal, őrült erősen legitimálja a hatalmat azzal, hogy leborul előtte, cserébe baksist, és, ahogy Feketéék-Kerényiék gondolják, a kánon „átírását” várja. A másik oldal is hasonlóképp működik, ha nem is ilyen brutális, komikusba átcsapó gátlástalansággal, épp ezért érdemes strukturálisan nézni, mi miért van úgy, ahogy van.

Konkrétan volt szerinted bármi haszna annak, amit a parlamentben elmondtál a kultúráról?

Nem volt. Egy konkrét valami színház-ügyben, egy évig, erről írok is a könyvemben, nem mesélem el. Már nem is aktuális. Aktuális viszont szerintem a sürgős és alapos söprés saját portánk előtt. A saját portánkban – ha van ilyen. Még van, vigyáznunk kéne rá. Meg egymásra stb. Annyi „haszna” volt, hogy talán pár embernek párszor beszóltam. Annyi még – remélem, ez nem tűnik a kelleténél nagyobbképűségnek –, hogy az egyetlen voltam ott, aki a kultúrából érkezett, és pusztán a jelenlétemre néhányan erre fölkapták a fejüket. Hogy jé, ilyen állat is van!

Te focirajongó és focista is vagy. Akkor tulajdonképpen örülsz a stadionépítési láznak?

Elsősorban játékos vagyok, nem néző. Ha nézem, jobban élvezem két falu megye kettes meccsét, mint az El Clásicót. És csak a magyaroknak meg a Fradinak tudok drukkolni – ők, meg, mi meg… Ugye! A parlamentben többször is elmantráztam, hogy minden a tömegsport, a profik tartsák fenn magukat. Kis támogatás belefér, a magyar futball szerintem is jóval több, mint sport, mint önmaga – főképp a mostani önmaga.

A győzelmeket a magyarok győzelmének érezzük, a futball szublimált háborús játék, és sokkal jobb, ha a románokat fociban verjük meg, nem beszélve arról, hogy ha ők minket.

Egyetértek azzal, ha az állam támogatja a sportot, hisz ez is kulturális kérdés, a kultúrát muszáj támogatni ezen a túl kicsi a piacon. Ha már gyerekkorunkban rászoknánk az olvasásra, a kultúrafogyasztásra – és a futballozásra –, ha tehát más lenne az oktatás szerkezete, ez a probléma is megoldódna, azonnal hatalmas piac keletkezne. A mai paradigmából nézve beláthatatlanul nagy. Ha „mindenki” futballozik, előtte-utána pedig szépirodalmat olvas, azonnal gazdasági húzóágazattá, komoly befizetővé válik a kultúra. Nem „munkaalapú”, de a test-lélek-szellem művelésén alapuló „élvezet-alapú” társadalom!

Ez persze tisztán oktatási kérdés, az oktatás pedig erőforrás kérdése – és visszakanyarodtunk a döntéshozókhoz, meg a saját felelősségünkhöz abban a tekintetben, hogy kiket engedünk oda és mit engedünk meg nekik. Nem csak nálunk nem csináljuk, enyhén szólva sehol sem csinálják jól egész Európában.

Ha már itt tartunk, mi lesz például az irodalomoktatással a jövőben? Úgy tűnik, Wass Albert és Jókai Anna lesznek a preferált életművek…   

Még egyszer, mi magunk vagyunk felelősek, amiért hagyjuk. Ahelyett, hogy nem hagynánk. Mindenki otthon ül, óg-móg, rosszkedvű, szidja a rendszert meg politikusokat. Az ügynevezett Wass Albert-szindróma is erről szól, nem küldjük el a sunyiba ezt a bagázst. Mindenki szem a láncban, benne van a buliban a maga passzivitásával. Lehet mondani, hogy borzalmas, ami megy, de ez semmi, mert a döntéshozók csak annyit tesznek, amennyit megengedünk nekik. Aki elkezd nekem nyafogni, attól azonnal megkérdezem: és te konkrétan mit lépsz? Majd ha csináltál valamit, akkor jöjjön a szöveg, aki csinálja, az nem nyafog. Az nyafizik, aki másoktól várja el, hogy tegyenek má’ valamit érte. Az LMP számomra legerősebb üzenete, hogy „részt kell venni”. Részvétel az ügyek intézésében. Ez az alap.

Az írótársaidat is felrázod néha?

Szoktam mondogatni ezt meg azt. Azoknak, akikkel találkozom, akik már eleve részt vesznek – hisz többnyire épp ott találkozunk. Aki begubózik, azzal nem találkozom. Menjek bele a gubójába? És hát, mondjuk, egy tüntetés még kevés, ehhez képest az értelmiség jóval többet kitalálhatna. Flashmobok, internetes viccek, mémek, megosztások, ezt mindenki csinálhatná. És írni róla. Beszélni a családdal, szomszéddal, vagy aki megállít az utcán. Megveszi a könyved, megnézi az előadást, eljön a vernisszázsra.

Ha pár ember csinálja, az kevés, pár embert meg lehet félemlíteni. Van, aki gyárilag nem fél, vagy nincs vesztenivalója, rajtuk nagyobb a felelősség, mert akinek van vesztenivalója vagy félénk, meggondolja, mit tesz, és ezt értem is.

De legrosszabb a közöny. Aki már bekerült a tutiba, az összes elismerést megkapta, van jó állása, jól elad, eladta magát, azt a többi, a többiek nem érdekli. Nagyon súlyos, mert épp azok közönyösek, vonulnak félre finnyásan, akiknek a legnagyobb hatásuk lehetne. Ha tehát ezért vagy azért nincs felháborodás, ha nem tesszük nevetségessé a rendszert, ha hagyjuk, hogy az MMA regnáljon, olyanok, akikről azt se lehet tudni, hogy kicsodák, csak magunkat okolhatjuk.

Akkor lehet az az üzenete ennek a könyvnek vagy a te elmúlt néhány évednek, hogy az értelmiségnek cselekednie kell?

Maradjunk abban, hogy én személy szerint mondom a magamét, főleg, ha kérdeznek. Meg ha nem. És inkább annak örülök, hogy ilyen szépen süt a nap, amíg süt. Jól akarom érezni magam, és erre bíztatnék is mindenkit. Ahogy lehet. Mert azt azért még lehet.

(Kukorelly Endre Országházi divatok című könyvének bemutatója április 17-én lesz az Írók Boltjában.)