A New York-i aranykor után európai turné zajlik, és Woody Allen kamerája most éppen Rómában landolt – ennek a találkozásnak, amint azt a rendező elmondta, nemcsak egy régi álom volt az oka, hanem egy, az olasz forgalmazók által felajánlott anyagi támogatás is.
Az olasz főváros, akárcsak New York, Párizs vagy Barcelona, Woody Allen látomásában tele van csavaros, többé-kevésbé látványos love storykkal, a macskaköves-napfényes mellékutcákban kalandosan zajlik az élet. Párhuzamos történeteket ismerünk meg, viszont ezek nem érintkeznek, nem fonódnak össze a film végére, hanem saját vágányukon haladva kerekednek ki. Bár a film címe arra enged következtetni, hogy egy Rómához szóló ódát látunk majd, ezek az események valójában bárhol történhetnének: a főváros, bár csodálatos, nem kap jelentős szerepet. Viszont Woody Allen, hat év után, újra kamera elé áll.
A már megszokott karakterekkel (neurotikus művészek, szexuálisan tapasztalatlan vagy igenis nyitott fiatalok, amerikai és európai ál-entellektüellek), témakörrel (párkapcsolati és szakmai frusztrációk, utazás, egyéjszakás kalandok és következményeik) és gegekkel teletömködött film úgy fest, mintha összeollózott ötletek kétórás verziója lenne. Allen nehezen kapja meg az összhangot a különböző etűdök között, a karakterséma és a forgatókönyv is kissé elcsépeltnek tűnik, s bár a film könnyed, játékos nyári komédia, a felületesen megoldott jelenetek és gyorsan elsütött poénok eléggé összecsapott végeredményhez vezetnek.
Hayley (Alison Pill) számára beteljesül az amerikai (leány)álom, amikor Rómában turistaként, egy idegentől segítséget kérve megleli élete szerelmét, a jóképű és jólelkű ügyvédet, a kvázi-kommunista Michelangelo-t (Falvio Parenti). Hayley szülei (Judy Davis és Woody Allen) lányukhoz utaznak, hogy az esküvői megbeszélés alkalmával a szülőket is megismerik. Davis alakításában Phyllis, az anya tipikusan az a nő, akibe az Allen-karakter, esetünkben egy nyugdíjazott és az ezt nehezen viselő operarendező, beleszeretne. A szülők találkozása zökkenőmentesen zajlik, csakhogy, mit ad Isten, Michelangelo apjának csodás hangja van. A férfi viszont csak zuhany alatt tud énekelni – az örömapa máris kap alkalmon. A következő sztori Antoniója (Alessandro Tiberi) és Milly-je (Alessandra Mastronardi) fiatal házasok, vidékről kerülnek a fővárosba, hogy a mézeshetek alatt a fiú új munkahely után is nézzen. Ártatlan gerlicék, aki valószínűleg lehúzott függönnyel szeretkeznek és szeretnének megfelelni a család és a társadalom elvárásainak. Ám az Antonio családjával való találkozás előtt Milly eltéved, s hotelszobájukba éppen akkor betéved (nyilván, véletlenül) a szexis örömlány Anna (Penélope Cruz), aki egyből ráveti magát a kétségbeesett jófiúra. Miközben Antonio megpróbálja elhitetni rokonaival, hogy a piros miniruhás nőci a tanárnő-feleség, Milly is összekeveredik egy híres olasz színésszel.
Leopoldo (Roberto Benigni) a tipikus, kétgyerekes, nős, 9-től 5-ig robotoló kispolgár. Egy nap, munkába menet, ajtója előtt letámadja a paparazzi: a férfi, kideríthetetlen okok miatt, hirtelen sztár lesz. A helyi sajtó minden mozdulatát követi, úgy tűnik, a rómaiak végtelenül kíváncsiak például arra, hogy Leopoldo mit reggelizik és hogyan vakarja a fejét. Ám a pünkösdi királyság, per definitionem, nem tarthat soká. Az utolsó Johnnal (Alec Baldwin) kezd, aki közismert építész és nosztalgiázva keresi egykori utcáját, melyben egyetemistaként a fővárosban lakott. Eltévedve összefut egy ugyancsak amerikai, ugyancsak építészetet tanuló diákkal, Jack-kel (Jessy Eisenberg), aki útbaigazítást adva, felhívja magához kávézni. Jack barátnőjével, Sally-vel él kényelmesen, de feltűnik a szexuálisan igen nyitott, okoskodó és (Jack számára) ellenállhatatlan Monica (Ellen Page), a vágy, mint az kiderül, kevésbé titokzatos tárgya. John megjelenik Jack képzeletében, és mindenféle rosszmájú kommentárral próbálja lebeszélni a fiút az önmagát megjátszó, mesterkélt lányról (nem teljesen világos, hogy John saját fiatalkorát éli újra, vagy Jack tudatalattijaként operál). De a szerelem...
A négy alaptörténet a szokásos összezörrenések és kalandok mellett nem kifogásolható, a forgatókönyv inkább részleteiben hagy kívánni valót maga után, a dialógusok kiszámíthatósága miatt már nem annyira feszes, okos és humoros, mint az Allen-től elvárnánk. Mindemellett érdekes élmény a 76 éves rendezőt vásznon látni, kissé izgulunk is miatta és szorítunk neki, hogy jól sikerüljenek neki a jelenetek, amelyekben szerepel, és maga a film is. Talán ha felfüggesztjük előítéleteinket és elvárásainkat, élvezetesebben telik a két óra. De – és ezt egy elfogult néző mondja – a középszintet nehezen lépi túl a Rómának szeretettel. Pedig úgy vártuk...
