Róma. Négy betű, két szótag, az összes nyelven ugyanaz. Fordítsd meg és olvass szerelmet minden újlatin dialektusban, vagy változtasd meg a szótagok sorrendjét, s egy ókori költő másik családnevét kapod, netán épp valami melegbarnát sugall. Rúgd fel a betűrendet. Mors, mori, halál, halni. Késleltet, az is „mora”. Márványra loccsanó bor, lágy, füstös aroma. Faragott ormok maró korma. Mindahány metafora. Innen nincs több szabály. Keverjed, ragasszad, s futtasd női vonalain szemed, hisz máris egy dúskeblű matróna, komor apácák tömött sora és a szigorú norma, vagy tán a szende, ám feslett Ramona. Róma, na...

Paolo Sorrentino Rómája ez. Azazhogy, a Jep Gambardelláé. Aki huszonhat évesen jött a városba, és az előkelő társasági élet csúcsára felült. Egyetlen, agyondíjazott regénye, az Emberi rendszer (L'apparato umano) sikerének szárnyán mérhetetlen nagy népszerűségnek örvend. Újságíró. Hajléka pazar, stílusa pöpec. Életművész és szoknyavadász. Mindenkit ismer, aki számít. Ámde beteljesületlen. Jobbára unatkozik, estéit hanyag sétákkal vagy hasztalan és fesztelen beszélgetésekkel tölti ki. Hatvanötödik születésnapi mulatságán vendégül látja Róma művészelitjét, fergeteges táncorgia kerekedik. Uralja a porondot, ural mindenféle társalgást. Majdhogynem isteni jelenség. De rövidesen egyetlen, ifjúkori szerelmének halálhíre lefojtja súlytalanságát, különféle boldogságszeletkék felkutatására indul. Egy régi barátot, pár örömteli emléket, hajdani harmóniát keres. Felkarolja Ramonát, a negyvenkét esztendős sztriptíztáncosnőt, akinek férjet igyekszik szerezni, miközben társasági etikettet oktat neki, néha egészen abszurd módon.

Helyszínről helyszínre utazik a város reneszánsz és barokk múltjában, műemlékszerű jelenében, illetve képzelt valóságában, gyönyörű klasszikus zenei és kórusművek kíséretében. Útitársai a vágy, a halál és a nosztalgia, saját múltja és mások jövője, néha némi furcsa művészet, olykor a vallás. Jelenetről jelenetre véletlenszerű mozaik gyanánt váltakozik hangulata. Véleménye néha élesen kíméletlen, máskor ugyanarról puhán megbocsájtó. Emitt zokog, amott már zsarnok. Valamit keres, valamit vár, nem gyűlöl, de nem is szeret. Csodálkozik, mereng, törődik. Él. A nagy szépség bűvöletében, ami kitudja micsoda, de mindenki számára más. Esetünkben, maga ez a film.

Paolo Sorentino filmjének szószerinti, eleje-közepe-vége cselekménye nincs, helyében a mindent szellemként bejáró kamera mesél monumentális virtuózóban. Lassú tempójú largóban kocsizik körbe, majd féktelenül megered, mintegy presto, és szalad pizzicato kanyargózva, máshol crescendo feldaruzik, fentről legato széttekint, hogy grave alászálljon, aztán hirtelen lassuló andantében megállapodik, de máris giocoso réseken tekint ki, riadt staccatóban visszarebben és megtorpan, adagio farol, végül megnyugszik egy tarkón, al fine. És folytatja a meredeken alkalmazott vágás, mely mint bő festéket felkenő ecset újrateremt, s a nézőpont holmi véső nyomán pattanó márványszilánkként szaltózik máshová, hogy aztán újra az eredeti perspektívába lopózzon vissza, és onnan hirtelen ismét el, odébb, előlről, egyebütt. Szétszabdalt narratíva, mely nemhogy az idő vonalán, de még az idő nyújtotta térben sem szalad egyenest. Lüktet. A sejtelmes a konkréttal, a szimbolikus a parlagival váltakozik, a romantikát szürreális, modern és posztmodern képi fogalmazványok kontrasztosítják. Amikor a kevés nyugvópont tövében végre elheveredik a történet, és zajlik a cselekményszerű valami, ilyenkor minden párbeszéd központjában ott magaslik Jep (az eszményi Toni Servillo), köré gyűl és sűrűsödik be az emberi gyarlóság megannyi személyes dráma képében, melynek szereplői ifjú dilettánsok, idős senkik és az álszent klérus. A többi művészet, mennyei vagy pokolra hajló, Róma rejtett szépségei és nyilvánvaló züllöttsége.

A Berlusconi-korszakkal szemben megfogalmazott gyors kritika, és a minden társadalmi réteget immár hatalmába kerítő facebook-láz és digitális forradalom tematizálása, avagy az oldalán heverő Costa Concordia látványának pár pillanatban mérhető villantása aktualitással keltezi úgyszólván az alkotást, mint holmi régészeti datálás, akárha évtizedekkel később lehetetlenné válhatna időbeliségét megállapítani. Úgy tűnik, mintha Sorentino a halhatatlaságnak üzenne ezzel, hogy hát e film is, mint maga a város, örök, és éppen Rossellini és Fellini Rómájának konceptuális rokona, tehát, mint olyan, alapmű. Korántsem véletlenül Jep vastag fekete keretes szemüvege is kapcsolat, hivatkozás, lábjegyzet.

Az alakok többsége bizarr karikatúra a botoxszal vagy selymekkel szépített külső burok alatt, míg más, aki eleve groteszk alakban jelentkezik, mint mondjuk a törpe főszerkesztő hölgy óriás plüssmacival az iroda sarkában, szerethető karakternek bizonyul. Ez korunk látszatkultuszának fricskája Sorentino részéről, aki még az egyházaknak is jól odamond, a már életében szentként tisztelt 104 esztendős apácával, annak múmiaarcával, egyértelmű elmebajával, nyájas szóvivőjével és az Ördögűzőt idéző lépcsőjelenettel, vagy a bíborossal, aki ájtatosság helyett a kacsasült titkairól csacsog. Hogy egy más vonatkozásban a bérelhető arisztokratákat ne is említsem... Máskülönben a képi és verbális anekdoták megfejtése nagyszerű játék, hatalmas huncut kincsvadászata az alkotásnak, ám néha oly hirtelen jönnek és tűnnek is tova, hogy épp csak egy nyikkantásra futja a nézőből.

Ami Jep hátsó hangját illeti, a látottak mellé fűzött közvetítéssel, nos az kissé zavarólag hat, mintegy vakvezetőnek érzem, és ezért feleslegesnek, de sebaj. Ellentmondásai, rejtett humora, ám mindenekelőtt vizuális ornamentikája, pompás zenéje, álomszerű ritmusa révén A nagy szépség kritikai és – kissé meglepő módon – közönségsikernek egyaránt örvend, világszerte.