Először is, miért románc? Mert hősünk, Nick, a New York-i munkás, aki a napi sok óra vérrel-verejtékkel elvégzett felhőkarcoló-építés után is csak az unalmas kertvárosi létbe jár haza, egy szép napon meglátja és megszereti a dögös vörös Tulát. Először tán maga sem érti, mi dolga van neki, a látszólag kivénhedt lúzernek egy ilyen istennővel, de a sok filozofálgatás helyett inkább örül a szerencséjének. Kapcsolatuk több mint szex, de azért kevesebb mint szerelem. Románc, ami tart, ameddig tart. Például amíg Nick felesége rá nem jön. Akkor ugyanis a férfinek már döntenie kell, kit válasszon. A helyzet súlyosságát három közös lányuk fokozza.
Miért cigaretta? Mert Nick folyton szívja. Mit tehetne, a hozzá hasonlók élete csupa stressz és frusztráció, öreg ő már a diszkódrogokhoz, alkoholistának azért nem elég elkeseredett, de neki is szüksége van valamire, ami ha csak egy-egy slukknyi ideig is, de enyhíti az élet fájdalmait, ott lóg hát szájában a bagó unos-untalan. Ami azt illeti, köhög is rendesen, az orvos is megmondta, ennek nem lesz jó vége, de hát ilyenkor jön, az "orvosok, ugyan, mit tudnak azok..." kezdetű mondóka, és az újabb gyújtás.
Miért musical? Tényleg, miért musical? John Turturro, aki színészként olyan produkciókból ismerhető, mint A nagy Lebowski, vagy az Ó, testvér, merre visz az utad?, ezúttal úgy határozott, hogy néhány korábbi, nem túl meggyőző próbálkozása után végre rendezőként is bizonyít, azt meg nem lehet ám akármivel. A műfaj önmagában is kemény dió, hát még ha valaki rögtön azzal kopogtat, hogy meg is akarja reformálni azt. A filmben ismert és kevésbé ismert slágerek csendülnek fel, de nyoma sincs a Moulin Rouge noha szerethető, ám mégiscsak übergiccs barokkjának, helyette a munkásosztály ragadja magához a szócsövet, mintha ki-mit-tudot rendeznének egy csepeli vasgyárban, és csupa hétköznapi ember, melósok, rendőrök, tűzoltók, vadakat terelő juhászok táncolnak-énekelnek esőben, sárban, nagykabátban. Tiszta kabaré.
Miért jó ez nekünk? (Miért, jó ez nekünk?) Mindenestre a meglepetés úgy mellbe vág, mint az első slukk a tüdőnkben 13 évesen az iskolaudvaron, vagy történetesen az első románc, ugyanott. Az ember, ha meglátja az eddigi szerepeinek többségében irgalmat nem ismerő gengsztert játszó James Gandolfinit, az utolsó, amire gondol, hogy ez az ember mindjárt kiáll a kerti kapu elé, széttárja karjait és az utcán elkezdi énekelni Tom Jonestól a Delilah-t. Pedig megteszi. Mindehhez pedig a feleséget játszó Susan Sarandon, és a szeretőt alakító Kate Winslet (így már érthető, miért ingott meg a hűség...) nyújtanak segítő kezet, míg a mellékszereplők között Steve Buscemi, és a másik a "nézésétől-is-megfagy-a-vér-az-ereimben" fickó, maga Christopher Walken tartják a kottát. Őrület, nem?
