A Temetetlen múlt után merész vállalkozásnak tűnik a film bemutatása. De amilyen merész, annyira jó, Cate Blanchett ugyanis sokkal izgalmasabban adja elő menekülését a gonosz elől.
Ez persze így természetes, hiszen a rémisztgetés legnagyobb mágusa, a kultikus tiszteletnek örvendő Sam Raimi ült a rendezői székben, aki nem érte be egy szép szőke riadt szemeivel, meg holmi lengő függönnyel. Tényekkel, valóságból merített félelmekkel manipulál, mindenféle félelmetes kísértetek nélkül. A női főszereplőt tulajdonképpen csak közvetítőnek használja, aki látnoki képességekkel rendelkezik. Amint kontaktusba kerül a megtörtént esemény bármely résztvevőjével, illetve részletével, az egész eseményt képes összerakni, apránként, minél mélyebbre merülve a részletekben.
Tehát nincsenek kísértetek, csak elborult, beteges jellemek, akik személyiségtorzulásukkal hozzák rá a frászt a nézőre és a szegény jósnőre. A Barksdale család (Keanu Reeves és Hilary Swank) szadista-mazochista kettősétől kezdve Buddy-ig (Giovanni Ribisi), aki bármely pillanatban tömeggyilkossá válhat, s ennek a skálának a közepén helyezkedik el az iskola igazgatója (Greg Kinnear), aki látszólag teljesen normális, mégis gyanús, mert valami nem stimmel vele.
Segédanyagként a misztikus háttér szolgál, a jósnő fejében apránként összeálló kép és a jól időzített hangeffektek, melyek hallatán még a szív is megtorpan egy pillanatra. A filmtől tulajdonképpen nem is kell többet várni, mögöttes tartalma ugyanis nincs, ráadásul rettentően hasonlít Robert Zemeckis Temetetlen múltjára. Akit ezek a tények nem zavarnak, kellemes borzongásra számíthatnak, melyben a kérdés most is ugyanaz: ki ölte meg a lányt?
