Rutinmunka

Ha a mozira úgy tekintünk, mint kedvenc éttermünkre, akkor megállapíthatjuk, hogy egyik kedvenc ételünket (gengszterfilm) a korábban ilyesmit nem főző, de amúgy világhírű szakács (a rendező Ridley Scott) rutinosan el tudja készíteni.

Bár kicsit erőltetettnek tűnhet, hogy Scott ebben a műfajban is megpróbál maradandót alkotni, azzal semmiképp sem vádolhatjuk, hogy ne lenne sokrétű alkotó. Láthattunk már tőle korszakalkotó sci-fiket (Szárnyas fejvadász, Alien), felélesztette a szandálos, római korban játszódó filmek iránti érdeklődést (Gladiá­tor), de letett már az asztalra romantikus mozit (Bor, mámor, Provance) is, és hosszasan sorolhatnám azokat a filmes műfajokat, amelyekben bizonyította tehetségét. Szóval azért nem teljesen váratlan, hogy ezúttal a gengszterfilmek zsánerében is kipróbálta magát. Ha pedig szimplán műfajfilmként nézzük, akkor az Amerikai gengszterrel nem is vall kudarcot.

A történet valós alapokon nyugszik (erre még később visszatérünk), vagyis tényleg létezett Frank Lucas, aki a vietnami háború idején a halott katonák koporsójában csempészte be Amerikába a kábítószert, majd hamarosan egyeduralkodó lett New Yorkban. Ez persze a konkurensek mellett a zsaruk szemét is bántotta, legalábbis azokét, akik nem voltak nyakig benne. Richie Roberts pedig ilyen volt, ezért kitartó munkával bebuktatta Lucas bizniszét, majd a korrupt rendőröket is.


Ez a történelem, ami filmen már klasszikus felemelkedés-tündöklés-bukás sztoriként elevenedik meg, a 160 perces játékidő ellenére üresjáratok nélkül. Scott láthatóan alaposan áttanulmányozta a legendás elődöket, a Keresztapától a Casinóig. Filmjében minden benne van, amit a néző egy gengszterfilmtől vár: szimpatikus maffiózó, öntörvényű zsaru, leszámolások, árulások, nagy szerelmek stb. Ha pedig ennyivel megelégszünk, akkor nem is érdemes tovább olvasni, nyugodtan odafáradhatunk a pénztárhoz jegyet venni.


Ha azonban igaz történetet látunk, nem árt leszögezni, hogy Scott kissé érdekesen viszonyult a tényekhez. Roberts karaktere nagyjából pont olyan volt, mint ahogy a film ábrázolja: valóban képes volt rengeteg talált, de piszkos pénzt beszolgáltatni az utolsó centig, ugyanakkor libidóját nem tudta kontrollálni, így történhetett meg, hogy válóperének szünetében megdugta az ügyvédnőt, aki képviselte! A Denzel Washington által családszerető, amolyan olaszos gengszterként megjelenített Frank Lucas valójában írástudatlan vadállat volt, aki saját embereit is gondolkodás nélkül kivégezte. Márpedig amikor az afroamerikai fiatalok körében amúgy is túl népszerű a gengszterkedés, elég veszélyes ilyen képet festeni egy bűnözőről, ahogy azt a Tengerentúlon többen meg is jegyezték. Filmes szemszögből persze indokolható a választás, már csak azért is, mert Denzel Washingtont még negatív szerepben is nehéz nem kedvelni (lásd a Kiképzés c. film korrupt zsaruját). Washington és Russell Crowe egyébként egyértelműen uralja a filmet, a mellékszereplőknek alig néhány emlékezetes jelenet jut. A néhány Golden Globe-jelölés után az Oscaron már nem került a legfontosabb kategóriák közelébe Ridley Scott filmje, és ez így van jól. Scott szinte biztosan készít még díjra érdemes filmet (más kérdés, hogy korábban is megtette ezt párszor), de így legalább e téren nem folytatódik a kárpótlások végeláthatatlan sora.


Az Amerikai gengszter inkább maradjon meg az emlékeinkben egy jó, de nem korszakalkotó filmként. Egy félmosolyt pedig az is megér, hogy Frank Lucas, mivel beköpte a korrupt rendőröket, ezt a filmet már szabad emberként nézheti meg valamelyik amerikai moziban.